Könnyű behatárolni és ezzel együtt degradálni Tom Shankland játékfilmes bemutatkozását, hisz ha azt mondom, a WAZ valahol a SAW és a SE7EN határmezsgyéjén mozog, akkor a fintorod teljesen érthető: a horrorpornóval manapság Dunát lehet rekeszteni. Ez a brit thriller azonban sokkal mélyebb öncélú társainál, s ennek köszönhetően sokkal fájdalmasabb is.

A WAZ (pontosabb W DELTA Z) ugyanis olyan rémálomba illő morális dillemát jár körül, melynek szereplőit a néző akaratlanul is behelyettesíti ia környezetében élő emberekkel. Azokkal, akiket szeret.

Itt most nem az okoz szúró vagy gyomorforgató érzést, hogy milyen fájdalmas és idegtépő lehet válogatott tortúrát átélni, a tét sokkal nagyobb, a kínzód ugyanis legközelebbi családtagodat is foglyul ejtette, de őt nem bántja: szeretted élete a te a kezedben van, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Ott ül veled szemben egy fabrikált villamosszékben, a kapcsoló a kezedben. A fogvatartód azon nyomban befejezi tested gyötrését, amint megnyomod a gombot. Vajon együtt tudsz-e élni tetteddel?

Aligha, hisz a WAZ messzire kerüli a politikai korrektséget: az áldozatok nem jófésült fiatalok, nem is sötétlelkű emberek, akik megérdemlik, hanem terhes nők és óvodás korú gyermekek, hétköznapi lények, akiknek ki nem mondott, képmutató filmes törvények szerint soha nem eshet bántódásuk.

Trendi dolog a DV, de sokat segít a film naturalisztikus feltornászásában, nem beszélve Stellan Skarsgard és társai mindenféle salangtól mentes játékáról. Kemény film kemény estékre.