Napjainkban a filmipar, illetőleg a filmművészet kincsként ragadja meg a sablonos történetek sokaságát, és fókuszál bennük azokra a dolgokra, melyek egy másik tolmácsolásban elsorvadtak volna. Mundruczó Kornél díjvadász gyermeke tökéletes példája ezen módszernek, irányzatnak. A Delta elvileg vérfertőzésről szól, gyakorlati síkon azonban szemmel láthatóan egészen más dolgok foglalkoztatják igazán. A testvérek közti viszony, és az abból fakadó dilemmák csupán sematikusan kerülnek a vászonra, míg az igazi középpont az a konzervatív világ mely minden fajta devianciára a szeme sarkából tekint, ám saját erkölcstelensége felett előszertettel húny szemet. A koncepció ígéretes, viszont annak életrekeltésében hibatenger burjánzik.

Mundruczó szemmel láthatóan megtanulta a magyar filmes leckét, miszerint a dialóg nem számít, s csak az idő kitöltésére szolgál. A tézis alapvető támadhatóságára nem térnék ki, azonban a benne rejlő féligazságot, vagy inkább lehetőséet megragadva még mindig készülhet remekmű, hisz a hallgatás lehet jelentőségteljesebb a trécselésnél (Kim Ki-Duk: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél...és Tavasz), viszont az érdemi dialógusok hiánya olyannyira kiszakítja a nézőt a karfák biztonságos öleléséből, hogy a klasszikus dramaturgia és klisék egyik pilanatról a másikra történő előhúzása kiábrándító élményként hat, a Delta pedig ilyen szempontból kaotikus. Nincs sok mesélni valója, már az első képkockájával megkezdi a néző elidegenítését, vértelen karakterei elől, melyekkel képtelenség azonosulni, festői tájképekbe menekül.

Én pedig érzem a vérszagot, és tudom, a Delta haldoklik, ám a tudatosság gyanúja egészen a befejezésig fennáll. Az utolsó néhány szekvencia kezdetéig a Delta elbiceg sebzetten, mankójaként pazar képei szolgálnak, noha a csendet használni képtelen, nyelve pedig nincsen. Mundruczó azonban ekkor beleállítja a fejszét szerelemgyerekének hátába, egy az amúgy is gyenge lábakon álló, vagy inkább csak ingó koncepciót érő nagy erejű parasztlengővel, mikor egyszerű fogással próbál érzelmi reakciót kifacsarni publikumból. Az elidegenítés és kizárás befejeztével a szimpátiánk után kutat, ám ezt is csak olyan, nem túl nagy intenzitással, ahogyan a téma által felvetett dilemmák bemutatására törekedett.

Szabálytalan elégiából szabályosan alpári kulturszemét válik, a néző lelke pedig, amely pár perccel korábban még transzcendentális állapotban lebegett valahol a mozi mennyezetét nyaldosva, hirtelen visszaugrik helyére, és kínos kérdéseket szegez a filmnek. A Delta pedig hallgat, és hallgatása épp olyan zavarba ejtő mint a fentebbi barokkos körmondatok.