Nagy örömmel tölt el, mikor egy arra érdemes magyar filmet bástyázhatok körbe babérlevelekkel. Ez úgy 2-3 évente egyszer szokott bekövetkezni, szóval nem igazán tudom, mivel van a gond: az identitásommal vagy a közpénzek elosztásával...

A NYOMOZÓ - jó magyar szokáshoz híven - zsánerek között ugráló rendezői bemutatkozás, de ha Gigor Attila további filmjei is hasonló formát öltenek, akkor visszamenőleg nyugodtan címezheted szerzői filmnek is, az amúgy is jobban néz ki a rezümén. A hányattatott sorsú magyar filmre az már nem annyira jellemző, hogy recenzióm tárgya kalandozásai ellenére egységes darab benyomását kelti, amelyben a műfaji változatosság inkább egyfajta játékként van jelen a történet kifejtése mellett, amely egyszeri nézőben az életszerűség érzetét kelti, míg a realitás érzékelésével hadilábon álló filmrajongó :) azon filózhat, hogy melyek azok a fő irányvonalak és alkotók, melyek Gigorra hatottak forgatás közben.

Hisz a címszereplő - aki foglalkozására tekintve korboncnok - kiköpött Kitano: alapjáraton keveset beszél, keveset cselekszik, igazi kívülálló, nem szereti az embereket, de ért hozzájuk. Tudja, mi mozgatja őket - s nem feltétlenül fizikai értelemben, ami szakmai alapkövetelmény, ugyebár. És még az arca is rángatózik.

A film alaptézise ismerős lehet minden sokadik noirból: a mogorva boncmestert felbérli egy titokzatos idegen, hogy öljön meg egy ismeretlen férfit, az antihős elvégzi a küldetést, amiről aztán hamarosan kiderül, hogy egy jóval nagyobb volumenű konspiráció mozgatórugója, s bejön a képbe mindenféle rosszarcú, a rendőrség, egy (vagy több) végzet asszonya és a nagy dohány is.

A kellő időközönként fordulatokkal frissített, nem túl bonyolult és nem is nagyot csattanó sztori inkább alibi a játékhoz: Gigor a Coen-fivérekre jellemző abszurditással vértezi fel művét, elsősorban főhősét, aki vaskos szélsőségében olyan hatást kelt, mintha nem is erről a bolygóról jött volna, ugyanakkor ironikus embertípusként is felfogható. A párbeszédek is coeni vízekre eveznek, hisz minden szótagnak, minden hangsúlynak előre elrendelt szerepe van, míg a figura képzelgései Allan Ball SIX FEET UNDER-jét dolgozzák meg (nem beszélve munkájáról, per se). A film viszont jó pár szokatlanul egyéni ízzel is szolgál, csak úgy mint a paradicsomos kóla. Ezek közé tartozik az a jelenet, amelyben az antihős a film utolsó harmadában egy auditóriumban beszélget valamennyi szereplőjével - élővel és holttal, fontossal és statisztával egyetemben -, de a CSALÁDI KÖR-rel szemben ez a szcéna nem a megfelelő tanulság, esetleg a tettes színpadias leleplezéséről szól, hanem a töprengő nyomozó gondolatainak zseniális megjelenítéséről.

Majd minden bekezdésben a címszereplőnél kötöttem ki; nem véletlenül: Anger Zsolt jelenti A NYOMOZÓ szívét, lelkét. Alakítását méltán jutalmazta a Filmszemle: itt és most én is megelőlegezek neki egy Golden Action Boy-t.