kisebbfajta csalódásként éltem meg del toro és mignola második találkozását. az első hellboy sem a nézők, sem a kritikusok között nem vert nagy hullámokat, én viszont imádtam, s pontosan azért, amiért mások utálták. miközben a világ megmentésért küzd elképzelhetetlenül szürreális lényekkel szemben, akik fennkölt rizsát zengedeznek misztikumról, fantasztikumról és egyéb légies dolgokról, addig hellboy figurája azon van, hogy személyében és szövegében ("oh, crap"), no meg bivalyerős öklének lengetésével lehozza mind az ellent, mind pedig a sztorit a földre. az első filmben lovecraft találkozott a heti adag romcomoddal. és én ezt bírtam.

ugyanez a szituáció adott a második filmben is, amely nem meglepő módon minden fronton nagyobb elánnal támad, hisz a számos oscarra jelölt fauno után a rendező ázsiója gigászira nőtt (ő dirigálja majd a hobbit 1-2-t is), s nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy a moziban csak tessék-lássék teljesítő első rész dvd-n megtáltosodott. szóval a jóval nagyobb költségvetéssel gazdálkotó del toro szabadjára engedte bámulatos fantáziáját, s olyan lények ármádiáját hívta életre, melyekhez hasonlót talán csak a korbács olvasása közben vízionáltál. akcióból és helyszínből is annyi van, hogy nem győzöd kapkodni a fejed, s mindeközben a címszereplő hozza az átlagfickó mentalitását, aki ezúttal az együttélés mindennapos nyűgjeivel próbál megbirkózni.

a probléma ott keletkezik, hogy míg del toro, az auteur mindent beleadott, addig del toro, az író meglehetősen felületesen vette a megbízatást. sajnos a fenti narratív párhuzam a második részben már sokkal halványabban működik. míg az első részben a csajozás szellemes és megható volt, addig a második felvonásban a kvázi házasélet inkább fáradt helykitöltésnek tűnik: nem éreztem sem humorosnak, sem érzelmesnek azt, ahogy liz (selma blair) és piros (ron perlman) egymással torzsalkodik a tévénézés, a rendrakás és más szürke dolgok felett, mintha csak a rém rendes család egyik szellemképes ismétlését nézném, hogy aztán hirtelen váltsanak az intenzív szerelmi vallomások csatornájára. ennél sokkal érdekesebb volt a bújkálást megelégelő hellboy beilleszkedési vágya - hiába no, ron perlman már a szépség és a szörnyeteg óta unja a banánt -, amely sajna jóval alaposabb odafigyelést igényelt volna, hisz a rengeteg akció, valamint lény- és világprezentáció mellett del toro ezt a vonalat is csak érintőlegesen járta be. az abe sapien féle szerelmi szál - hadd ne részletezzem - viszont nyugodtan mehetett volna a levesbe: a kopoltyús telepata minimál maszkja ábrázata egyszerűen képtelen olyan érzelmeket közvetíteni, melyek alapvetőek lennének a romantika felvezetéséhez. csak néztem és néztem, s arra gondoltam, hozzá ne érjen, meg ne csókolja az a lány, mert brr...

a világot raszputyin helyett egy tündeherceg kívánja leigázni (az ex-bros luke goss prezentálásában), akit a vágy, vendetta és vallás triója helyett a szokásos kisebbségi komplexus hajt, amivel hellboy is azonosulhatna, s del toro ezt a lehetőséget is meglebegteti, de nem használja ki, mert kell a játékdiő egy kiadós karaokéval kísért tivornyának...

eme varászlatos lehetőségeket a varázslatos látványvilág végsősron azért képes helyettesíteni: george lucas star wars univerzuma simán elbújhat del toro kreatúrái mögött. a fáradhatatlan mester még a legjelentéktelenebb mellékszereplőket is ámulatba ejtő részletességgel dolgozta ki - és cgi-t csak akkor használt, ha már nagyon muszáj volt. a több tucatnyi fantázialényt felvonultató trollpiac-jelenetben egyik ámulatból a másikba estem: volt olyan lény, amely csak 1-1 pillanatra tűnt fel, mégis spinoffért kiáltott.

az akciókoerográfia gyakorta kimerült abban, hogy hellboy a szart is kiverte az ellenből - amivel nincs is különösebb baj, ugyanis ezt már a képregénytől is megszokhattad -, de méretei ellenére egyik sem tudott versenyezni az első rész metrós csihipuhijával.

végül pedig el kell árulnom, hogy míg az első részt soha nem láttam szinkronnal, a másodikat magyar nyelven vetítették, s lehet, hogy hiú remény, de a fájóan idétlen poénok talán eredeti nyelven jobban működtek volna - nem beszélve a szereplők viszonyáról. mindenesetre az, hogy "bakker" soha nem fogja helyettesíteni az "oh, crap"-et. gondolom, ezzel minden hellboy-rajongó egyetért. újra kell nézni.