a kritika DCIJB vendégblogger szüleménye. köszönet érte!

Előre szólok, elfogult leszek. Négy évvel ezelőtt láttam a Mamma Mia! eredeti, színpadi verzióját. Addig életemben egy ABBA számot sem hallottam (és a musical számain kívül azóta sem), de imádtam minden percét. A darab végén megvettük az előadás CD-jét, amit azóta vagy ezerszer meghallgattam. Ezek után nem csoda, hogy ha nem is nagy elvárásokkal, de nagy várakozással süppedtem bele a moziterem egyik kényelmes foteljába. A film, akárcsak az eredeti musical négy éve, teljesen magába szippantott.

Amint feltűnt a film legelején Amanda Seyfried, azonnal tudtam, hogy tökéletes választás volt Sophie szerepére, és ezt a film során még tucatszor bizonyítja. Nem csak tehetséges színésznő, de a hangja is gyönyörű. Akárcsak Meryl Streepnek, aki ezúttal úgy mutatja meg, hogy ő korunk egyik legtehetségesebb színésznője, hogy közel 60 évesen egy (az eredeti változatban) 40-es éveiben járó nőt játszik el. Ezzel együtt sikerül fiatalosabb alakítást nyújtania a nála fiatalabb apajelölteknél (Brosnan, Firth, Skarsgård). A hármasból szerintem simán Stellan Skarsgård a legjobb színész, de a filmen sajnos sem neki, se Colin Firthnek nem jut elég nagy szerep ahhoz, hogy megcsillogtassák tehetségüket. Pierce Brosnan már egy kicsit jobban járt, de neki a hangja nem az igazi. Mindenesetre mindhárman derekasan helytállnak. A színészek közül egyedül a leendő férjet játszó Dominic Cooper a negatívum: baromira unszimpatikus.

A filmet az a Phyllida Lloyd rendezte, aki az eredeti változatot is jegyzi, ez mindenképpen pozitívum abból a szempontból, hogy a kisujjában van a musical minden porcikájával együtt. Az viszont meglátszik, hogy ez az első filmes munkája: olyan részleteket emel át tucatjával a darabból, ami filmen nem működik olyan jól, mint színpadon. Erre rátesz még egy lapáttal az a tény, hogy a két változatnak az írója is ugyanaz. Amiről ők nem tehetnek, az az, hogy nem lehet egy moziteremben, vagy otthon, a tv előtt ülve 100%-osan reprodukálni azt az érzést, ami a színpadi verzió alatt járja át a nézőt.

A kóla és a popcorn közt ülve nem fognak az emberek felpattanni és össznépi éneklésbe kezdeni. Nagyon kellemes élmény volt ennyi idő elteltével ismét képeket társítani az agyonhallgatott dalokhoz és ez az, ami a filmben a legjobban tetszett. A történet pofonegyszerű, de szellemes és szívet melengető, és tulajdonképpen lényegtelen is (négy év távlatából már nem is emlékeztem, hogy mi lesz a végkifejlet). Itt a daloké a főszerep! Ami a darabban sántított, az itt is sántít, különösen azok a musical-betétek, melyek szinte alig illeszkednek a történetbe, de hát a Mamma Mia! elsősorban a szórakozásról szól és a film tényleg szórakozat.

Az ABBA-rajongók adjanak hozzá 1-2 csillagot az értékeléshez, akik pedig ki nem állhatják az együttes dalait, azok vonjanak le legalább kettőt.