aaron sorkint továbbra is nagyon érdekli a politika világa. a nagy gondossággal megírt-megrajzolt karakterei most is törtető hivatalnokok, akik a lehető legjobbak akarnak lenni abban, amit csinálnak. sorkin annyi más íróval ellentétben érti, hogy a politika a hatalomról és a pénzről szól, nem kizárólag a szép ideákról. a hangvétel ezúttal sokkal szatirikusabb, mint korábban, ennek ellenére mégis becsúszik pár giccses és mélyen patrióta gondolat, ami az elnök embereiben még állati jól hangzott, de ebben a politikai szatírában kissé kiábrándító. persze egyáltalán nem biztos, hogy az író sara, én inkább szeretném azt hinni, hogy egy kiöregedő rendezőé.

a szereposztás amúgy nagyon okés. még a pár éve visszavonulót fújt julia roberts sem annyira idegesítő. tom hanks a borzalmas da vinci-kód után végre egy árnyaltabb karakterrel tér vissza, ami nagyon jól is áll neki. hiába mondja mindenki, hogy a bájgúnárkodás clooney asztala, én akkor is jobban örülök, hogy tom bevállalt végre egy kis csibészkedést. phillip seymour hoffman epizódszerepe pedig visz mindent. ó, az a megjelenés, a hardcore séró, a világbajnok bajusz, a tökéletesen eltalált hanghordozás – ebben olyan verhetetlen az amerikai mozi! nincs kis szerep, csak kis színész.

- SPOILER -

a film konklúziója némileg leegyszerűsítő. mindenesetre jó móka azt hinni, hogy charlie wilsonnak köszönhető a hidegháború békés befejezése. természetesen az utolsó mondat tükrében ezt nem is kell annyira komolyan venni. a hangsúly akkor is azon van, hogy a végén jól elb*szták. és ez a befejezés nagyon kedves a szívemnek.