Csend, kihalt sivatag. A távolban három terepszínű Hummer tűnik fel, miközben diszkrét, fehér nyitó credits jelenik meg a sarokban. A feliratok és az autók tovább haladnak, míg a statikus kamera nyugodtan tárja elénk a képet. Mire hozzászoknánk, gyors vágások kíséretében felcsendül az AC/DC egyik elkerülhetetlen slágere, és találkozhatunk Tony Starkkal.
Már a nyitójelenet is tökéletesen mutatja a rendező Jon Favreau által követett útvonalat. A nagyszabású szuperhősmozik 2005-ig kábé olyan változatosak voltak, mint a denevérember ruhatárának színvilága, de a Batman Begins képében épp a bőregér volt az, aki szakított a pattogó-szikrázó, önmagukat sem komolyan vevő figurák sorával: Nolan emberközelibb, sötétebb és (a lehetőségekhez mérten) realisztikusabb filmet alkotott. Favreau a saját hőse által is hangoztatott „mindkettőt akarom” elvet vallja: az Iron Man ügyesen cikázik a földhözragadtabb, a háború borzalmaival foglalkozó történetvezetés és a rohadt szórakoztató könnyed epizódok között, melyek tökéletes egységet alkotnak - mint ahogy a Back in Black is csak az egyik autó rádiójából recseg.Ez az eklektikusság nem csak az egyes összetevők előnyeit domborítja meg, de ügyesen fedik el egymás hibáit is, úgymint a végtelenül egyszerű plotot (nem kell Tony Starknak lenni, hogy a trailerekből összerakd) és Gwyneth Paltrow jeleneteit, melyekben az antiszínésznő alakítását tökéletesen ellensúlyozza Robert Downey Jr. jelenléte. Ja igen, ő nem játszik, ő Iron Man. Ennyi, nem érdemel több szót. (Terrence Howard nagyszerű színész, de karakterét csak a folytatásban dolgozhatja majd ki, míg Jeff Bridges rutinból hozza Obadiah Stane egymondatos figuráját.)
Az igazi erőt csak az egyetlen központi szereplő képviseli, de ő világbajnok beszólásaival és háromféle szerkójával egyaránt odacsap. Előbbiről már mindenkinek pontos képe lehet, az akciók pedig látványosak (nagy vállveregetés az ILM-nek), pörgősek, ötletesek, egyedül talán a végső küzdelem mondható csalódásnak, de az eredettörténetek soha nem vetették be az aktuális hős legnagyobb nemezisét (lásd az új Batman, illetve Spiderman franchiseokat, ahol a második, illetve harmadik részig vártak a nagyágyúkkal). A vasember gúnyája egy hozzám hasonló comic-szűz számára baromi jó dolgokat rejt, (a hardcore fanok is megnyalhatják a szájuk szélét a rengeteg belső utalás hallatán, melyek elsősorban a Marvel univerzum nagymúltú ügynökségével, a shield-el kapcsolatosak, de James Rhodes jövőjére is hallani célzást) melyeket szívesen néztem volna hosszabb működés közben is, de az első Iron Man epizód a vasembert csak a végén keresztelte meg, addig Tony Starkkal foglalkozott (akit paradox módon nem szükséges bemutatni). Ugyanez a kettőség írható fel a film egészére is: igaz, tökéletesen kiszámítható, pofonegyszerű receptet követ, de minden perce tökéletes szórakozás. 
Az oldalon található tartalmak kizárólag
