thomas mccarthy új filmje természetesen lélekemelő, realizmusba bújtatott tündérmese, amiről boldog mosollyal és benetton színekben pompázó gondolatokkal jössz ki a moziból, s nincs is ezzel semmi baj. ugyanakkor a the visitor egy nagyon szomorú történet, amely új színben tűnteti fel a new yorki subway - vagy más nagyvárosok földalatti világának - nélkülözhetetlen kellékeit, az őrült zenészeket.

hisz ki az, aki minden nap levonul a koszba, zajba, sötétbe és veri, fújja, pengeti, amíg csak bírja. az ilyen tutira nem normális. vagy csak elege van.

walter wale (richard jenkins) úgy tesz, mintha élne. könyveket ír olyan problémákról, melyeket csak papíron ismer, s órákat ad olyan témákból, melyek nem is érdeklik. egyedül él, se kutyaája, se macskája, felesége jó pár éve meghalt: teljes mellhosszal tombol nála a kapuzárási pánik. aki megteheti, vesz egy sportautót, befesti a haját (a halánték természetesen deres marad, mert az úgy szexi), de mr wale-nek se haja, se pénze, ellenben van egy zongorája, amin valószínűleg soha a büdös életben nem fog megtanulni játszani.

egy nap walter kap egy nemszeretem küldetést: irány new york, s valami konferencia. rég nem látott new yorki appartmanjában betolakodókra lel, s innentől kezdve walter elkezd élni. tarek, a szíriai zenész és gyönyörű párja egyszerű életigenlése átragad az öregedő tanárra. a kultúrákat és korokat átívelő kapcsolat a zenében találtatik meg,s walter hamarosan megtanul muzsikálni, áldozatot hozni és újra szeretni.

thomas mccarthy a the station agent után ismét a kisebbségnek forgatott csendes, ám magával ragadó filmet. hisz a politikailag korrekt, kizárólag tisztalelkű embereket mozgató filmeket manapság elveti magától a nagy átlag. viszont néha-néha készül egy-egy olyan produkció, amely a mágikus realizmus jegyében születik, azaz hiteles keretek között mesél édes-szomorú tündérmeséket. tavaly ilyen volt a once. idén a the visitor segít remélni.