a nemzetközi sajtó értetlenül áll a michael clayton 7 oscar-jelölése előtt, én pedig azt nem értem, mikor, hogy és legfőbbképpen miért lett a junóból ekkora szenzáció. mindkét film totális középszer. illetve egy kicsit még annál is rosszabbak, ugyanis a közepes filmeket fel lehet vállalni, könnyedén beazonosítod, majd elmerülsz az ismerős légkörbe. elég nagy kicseszés, amikor egy kopott kabátot viselő figura arról papol neked, hogy ő mennyire eredeti és mennyire előkelő.
mindkét filmmel ez a baj: megpróbálnak okosabbnak látszani, mint amik. a michael clayton - amely félig erin brockovich, félig a cég - szétszabdalja az idősíkokat és bátran bedob három tucat nevet meg fél mázsa bennfentes dumát, csak hogy a zavarosban ténfergő néző azzal mentegesse magát, hogy most biztosan egy nagyon okos filmet lát. pedig nem. a címszereplő probémamegoldó maga is problémákkal küzd, s hamarosan belőle is probléma lesz, aztán egy autóbombával később megszólal a lelkiismerete. hoci 7 oscar-jelölés, megcsillag.
bevallom, a juno nálam hendikeppel indult, ugyanis ellen page-et már a hard candy-ben képes lettem volna belefojtani egy pohár tejbe, s itt még rosszabb: kis fruska létére hozza a cinikus, kiégett, világbölcse, ugyanakkor az infantilizmus ócska álarca mögé bújó gyerekkurvát, akit még az sem rettent el attól, hogy ő legyen a legokosabb a telepen, hogy tulajdonképpen felcsinálta egy lúzer. aztán persze rákattan egy faszira, mert - hú bazze' - gitárja van. hoci 4 oscar-jelölés, megcsillag.
és az olyan filmektől, mint a once még azt az egy szem oscar-jelölést is majdnem elvették.