ma este amerika mindkét jól bevált konfliktuskezelő módszerét megtapasztalhattam. a cselezést is, meg a rombolást is. az aaron sorkin és mike nichols házasságából született charlie wilson's war (2007) a dominó-effektusban hisz, címszereplője is csak egy dominó a sorban, akit meglöknek, de csak annyira, hogy fellkjön másokat. az élvezetből néha-néha kizökkentő patrióta maszatolás ellenére a showműsor hibátlan, még annak ellenére is, hogy voltaképp a schindler listáját láthatod újra, csak színesben és explicitebb szövegeléssel.

pletykarovat: julia roberts megmutatja, milyen szépen lefogyott a kettős szülés után (ne feledd, a pretty woman plakátján azok nem az ő lábai), tom hanks hármas tokát növesztett, ennek ellenére a csajok bomlanak érte, mert ezt írja a forgatókönyv, a prímet pedig phillip seymour hoffman viszi, akinek ezüsttálcán szolgálnám fel az oscart, ha javiernek nem lenne egy fokkal szarabb a haja. a film amúgy egyfajta alternatív benetton-reklámként is funkcionál, csak  a zöld ezúttal khaki felé hajlik, abba pedig elég nehéz nem belegondolni, hogy wilson és kompániája tulajdonképpen azoknak szállítja a fegyvert, akik néhány évtized múlva átszabják manhattan látképét. de ezt a film sem tagadja, hisz a következő vallomással zárul: "jól elbasztuk a végét".

john rambo (2008)univerzumában nem létezik ez a mondat. rambo nem bassza el a dolgokat, rambo mindent nullára redukál, s innen csak pozitív irányba lehet elmozdulni: feltéve, ha vannak túlélők, akik meg tudnak mozdulni.

két évvel ezelőtt még senki sem vette komolyan azt az eltökéltséget, melyet stallone a legnevesebb karaktereinek feltámasztásába feccölt, aztán mikor a közhelyes, de ártatlan rocky balboa megnedvesítette a férfiszemeket, egyből más lett a baba fekvése, pláne mikor stallone publikálta a john rambo első, vértől tacsakos képsorait. a film természetesen hozza azt, amit az ilyen-olyan előzetesek ígérnek, de ennél több pozitívumot aligha lehet a számlájára írni.

mégis elnézőnek kell lenned a megamackóvá eresedett/deresedett stallone-nal szemben, akit hátulgombolós korodban a faladra ragasztottál és most is az a gyerek mered a vászonra, akit anno jól elnáspángoltak volna a szülei, ha megtudják, hogy ilyen amerikai szemetet néz.

mert a rambo nem más, mint színtiszta trash: bugyuta szövegek, dimenziótlan figurák, logikát és értelmet csak nyomokban tartalmazó cselekmény zavaros halmaza, ám ez a 80 percbe ömlesztett gyermeteg marhaság végtelenül szórakozató tud lenni, ha egy pillanatra sem próbálod komolyan venni.

mert hát be kell végre vallani: az exploitation kéz a kézben jár az infantilizmussal.