Tavaly egy kisebbfajta csoda történt, az "olasz csődör" ismét régi fényében tündökölt és Stallone sikeresen hozta vissza a sírból egyik emblematikus karakterét. Rocky diadala bizakodásra adott okot és John Rambo újabb kalandjának várakozási indexe is rohamosan megnőtt (ezt csak fokozták a durvábbnál durvább előzetesek és tv-spotok).

Mit is vár el a néző egy Rambo-filmtől? Sok-sok fegyvert, még annál is több vért, egyszemélyes hadsereget és persze a nélkülözhetelen fejpántot. Stallone tisztában volt rajongóinak kívánságaival és filmjét ezen célok szem előtt tartásával készítette el. Sly egyszemélyes hadseregként ostromolja a stúdiók által generált vér- és káromkodásmentes, akciófilmként eladott alkotások képét és jól beint a fősodornak. Nagyon is jól teszi, ugyanis kevés kínosabb dolog van egy "Yippee-ki-yay, motherf*****"-nél. Rambo nem szarozik, ritkán beszél, de akkor legalább csillagok nélkül teszi azt.

Az öreg John Rambo főállású kígyóvadászként éldegél a dzsungelben, amikor eseménytelen mindennapjait egy önkéntes misszionáriuscsapat látogatása zavarja meg. A végtelenül naiv kiscsapat Burmába szeretne menni, hogy segítsenek a rászorulókon, természetesen fegyverek nélkül (könyvekkel és gyógyszerekkel). John nem rajong az ötletért, végül mégis beadja a derekát és elhajózik a maréknyi csoporttal a kívánt úticél felé. A sikeres hajóutat követően a misszonáriusok elég hamar a gonosz ellen fogságába kerülnek. A folytatás elég nyilvánvaló, Rambo bepöccen és megtizedeli a burmai rosszfiúkat a mellé adott öt zsoldos katona segítségével.

A hangsúly természetesen nem a fordulatos cselekményen vagy a szívszaggató drámán van (Rambo belső vívódását azért nem hagyja figyelmen kívül), Sly sokkal inkább a realisztikus akciókra és az ember állati mivoltának bemutatására összpontosít. Fegyverfetisiszták, slasher-kedvelők, akciófilm rajongók, valamint Rambo feltétlen hívei széles mosollyal fogják fogadni a változatos halálnemeket és csonkolásokat, rá is írhatták volna a plakátra a "Mel Gibson ajánlásával" szöveget. Burmában a nőket megerőszakolják, a kisgyermekeket könyörtelenül meggyilkolják és még a kutyákat is kivégzik, Sly nem fél mindent megmutatni.

A forgatókönyv megírásánál is a "dicső 80-as évek" lebeghetett színész-rendezőnk szeme előtt, a karakterek szájába adott dialógusok segítségével a hangalámondásos VHS-éra legszebb pillanatai elevenednek meg. Rambo szórja az idézhető egysorosokat és a misszionáriusok pacifista gondolatai is inkább megmosolyogtatóak, mint komolyak. A rendezői szándék így utólag már nyilvánvaló, de először nem tudtam hova tenni az "alulírt" szövegeket. A párbeszédek szándékosan viccesek, Stallone ismét önironikus, ha úgy tetszik direkt ostoba.

Glen MacPherson operatőri munkája lélegzetelállító, vásznon ábrázolt nyers erőszak sosem volt még ennyire gyönyörű. Az intenzív akciójelenetek mellett szebbnél-szebb tájképekben gyönyörködhetsz, az esőben játszódó jelenetek pedig Conrad L. Hall utolsó munkája (A kárhozat útja) előtti főhajtásként tekinthetők. Ugyanez igaz Brian Tyler filmzenéjére is, aki Jerry Goldsmith munkássága előtt tisztelegve egy elképesztően jó akciózenével örvendezteti meg a rajongókat.

Stallone ezennel bebizonyította, hogy a legendák újraélesztéséhez nálánál jobban senki sem ért. Remélem ez a nyerőszéria nem szakad meg és a Biggie & Tupac-filmhez is olyan alázattal és tisztelettel nyúl, mint saját kultikus karaktereihez. Addig is fel a fejpántokkal, elő a műanyag pisztolyokkal és irány a mozi!