Ímhol egy másik toplista a 2007-ben látott filmekből. Mivel sok volt tavaly a hiánypótlás, így az idei filmek kissé kiszorultak:
10. Il Grande Silenzio (1968)
rendező: Sergio Corbucci
szereplő: Klaus Kinski, Jean-Louis Trintignant, Frank Wolff
Azon spagetti-westernek sorát gyarapítja, mely a sivatag helyett a hófödte hegycsúcsokat választja helyszínül. S biza a komor szikla-óriások árnyékában a szereplők ha akarnának se tudnának vagányan a naplementébe lovagolni. A bórus hangulatot ráadásul itt Klinski beteges fejével és Morricone gyönyörű zenéjével súlyosbítják! S egy olyan végső párbajjal, melyet nem igen felejt az ember.
9. Sign of the Cross (1932)
rendező: Cecil B. DeMille
szereplő: Fredric March, Elissa Landi, Claudette Colbert
Még a hírhedt Hays-kódex életbelépése előtt került bemutatásra ez a pompás történelmi témájú film, ami ékes példája annak mivé válhatott volna az amerikai filmgyártás, ha időközben nem tör rá a szemérem és az önmegtartoztatás. Bár DeMille később is számos (főleg bibliai témájú) eposzt dirigált le, nagyobb statisztériával és színesben, mégsem fogható egyik sem ehhez a ’32-es gyöngyszemhez, ami a korát messze megelőző operatőri munkával és néhol meglepően erős képekkel vázolja fel a kereszténység első éveit és szerzi meg a néző csodálatát.
8. Stardust (2007)
rendező: Matthew Vaughn
szereplő: Claire Danes, Michelle Pfeiffer, Robert De Niro
Gyermek-fantasykból újabban tele a padlás, ám a Stardust mégis kuriózumnak számít: ahelyett, hogy beindítana egy újabb franchiset inkább egy kedves mesét tálal fel nekünk, aminek a szíve és a humora is a helyén van. Kétségtelenül ez korunk ’The princess bride’-ja, és igen: Michelle Pfeiffer tényleg szenzációs!
7. Dr. Caligari (1989)
rendező: Stephen Sayadian
szereplő: Madeleine Reynal, Fox Harris, Laura Albert
Képzeljük el milyen lett volna, ha Salvador Dali teljesen szabadkezet kapott volna egy film-producertől… minden bizonnyal valami olyasmit rendezett volna, mint a Dr. Caligari. Ami ugyan címében egy német klasszikust idéz, de a közös pontjuk kimerül az „álomvilág” szerepeltetésében. Az eredeti némafilmmel ellentétben itt nincs menekvés az irrealitás birodalmából: furcsa szereplők groteszk díszletek előtt tesznek képtelen dolgokat. A szülinapi tortának dobog a szíve és egy nő a szoba-ajtóval csókolózik... Ppont, ahogy egy jó szürrealista festménynél itt se tudjuk mi értelme van annak, amit nézünk, csak a hatást érezzük, de azt hónapok múltával is.
6. Waterloo (1970)
rendező: Sergei Bondarchuk
szereplő: Rod Steiger, Christopher Plummer, Orson Welles
Egy csata mementója és egy óriási élet alkonya. Aa Waterloo a legtöbb életrajzi filmmel ellentétben nem kíséri végig a kiszemelt hírességet a gyerekkortól a halálos ágyig. Csak a tragédiára összpontosít. Mégsincs hiányérzetünk: a hosszas felvezetés nélkül is teljes képet kapunk Napóleonról az emberről... akárcsak a XIX. századi hadviselésről.
Bár a számítógépes prociknak számos remek csata-jelentet köszönhetünk, mégis van valamiféle különös ereje annak, amikor több ezer hús-vér statiszta menetel a kamerák előtt. A Waterloo pedig bőkézzel méri az efféle élvezeteket: a film második felét uraló, közel egy órás ütközet nemcsak óriási embertömegeket mozgat, de ráadásul lélegzetelállító beállításokkal is elkápráztat.
5. Atonement (2007)
rendező: Joe Wright
szereplő: Keira Knightley, James McAvoy
Mintha újabban a brit filmgyártás kezdene magára találni. Az Atonement ennek egy újabb gyönyörű példája, amely ugyan az amerikai blockbuster-filmek precizitásával készült -legyen szó a stáb bármely tagjáról, a színészektől kezdve a világosítókig- de mégis sokkal több azoknál, mert nem feledkezik meg a legfontosabb hozzávalóról: a történetről. Így az elénk tárt látványosságok -köztük a méltán sokat emlegetett dunkerque-i mustra- nem csak jól kinéző tartozékok, hanem a ’mese’ szerves részei. Joe Wright pedig remekül ingázik a szereplők szűk világának és a világháborúban felbolydult ’külvilág’ képei között. S oh... az a befejezés!
4. La maschera del demonio (1960)
rendező: Mario Bava
szereplő: Ivo Garrani, Andrea Checchi, Barbara Steele
Mario Bava első önálló filmjében (az ’I vampiri’-ben csak segéd-rendező volt) egyesítette a ’30-as évek Universal horrorjainak képi világát Marnau munkáinak (főleg a Faustra és a Nosferatura kell gondolni) vérfagyasztó hangulatával és a végeredményt némi explicitással keverte fel. Az elkészült főzet különös ismertetőjele, hogy nem fog rajta az idő. A díszletek és a füstgépek hiába idézik a régi idők megkopott rémisztgetéseit, a szokásos elnéző mosoly csaknem képes kiülni az ember arcára. Helyette annál erőteljesebben tör fel a döbbenet, s annak tudomásul vétele, hogy ez a lassan fél évszázados horror keresztbe lenyeli bármely tavalyi műfajtársát.
3. This is England (2006)
rendező: Shane Meadows
szereplő: Thomas Turgoose, Stephen Graham, Jo Hartley
Shane Meadows legújabb munkája már csak a korrajza miatt is bevonulhatna a legnagyobbak közé. Valósággal megelevenedik a ’80-as évek Angliája. Nemcsak az autók, ház-belsők, utcák, kirakatok, frizurák és ruhák... hanem maguk az arcok is! Nem tudom honnan kerítették elő ezeket a színészeket, de egész idáig megmertem volna esküdni, hogy az ehhez hasonlatos fejek/tekintetek kihaltak a ’90-es évek beköszöntével. De persze sokkal többről van itt szó holmi múltidézésnél. Az utcai zavargásoktól terhes brit hétköznapokon keresztül Meadows félig-meddig saját gyermekkorának állít emléket, amelyet ő is a filmben láthatóhoz hasonló bőrfejűek társaságában töltött el. Épp ennek köszönhető a film meglepően emberi hangvétele: ahelyett, hogy nagyokat filozofálgatna a túlzott nacionalizmusról vagy épp a rasszizmusról, inkább „csak” bemutat pár embert a maguk erényeivel és hibáival együtt. De talán pont a földhöz ragadtság miatt az így kapott kép ijesztőbb bármely korábbinál.
2. Roma, cittá aperta (1945)
rendező: Roberto Rossellini
szereplő: Anna Magnani, Aldo Fabrizi, Marcello Pagliero
Alig hallgattak el a második nagy világégés fegyverei, amikor Rossellini máris nekiállt játékfilmet csinálni az olasz ellenállásról. Pénz nem igen volt, de nem is kellett: a szétlőtt Róma és a szétbombázott utak önmagukért beszéltek. A nagy háború közelsége pedig rá is nyomta bélyegét az alkotásra, amelynek minden porcikáján érződik: ez nem csak egy háborús film, hanem egyben egy kísérlet arra, hogy feldolgozzák azt a borzalmat, ami pár hónappal a forgatás előtt még a mindennapokat jelentette.
A történelmi távlat híján persze az árnyalatok is hiányoznak: minden német megszálló aljas és minden olasz ellenálló hős. De talán megbocsátható, hogy az itáliai romok felett senkinek nem volt kedve a Gestapo tisztek lelki világát bogarászni. A film trükkje, hogy ezzel együtt is igazabbnak és őszintébbnek tűnik bármely más II. világháborús filmnél. Rossellini teljesen száműzte a mesterkéltséget a vászonról: az utcai razziák, a kínzások és az egyszerű polgárok nyomora olyan közvetlen képekben tárul elénk, hogy abba meghasad a szív.
1. La Battaglia di Algeri (1966)
rendező: Gillo Pontecorvo
szereplő: Jean Martin, Brahim Hadjadj, Yacef Saadi
A dokumentarista stílus magas-iskolája. Minden bizonnyal Greengrass is ezzel készült fel, mielőtt belefogott a ’Véres vasárnap’-ba. Pontecorvo itt egy haditudósító precízségével közelíti meg a francia gyarmatosítók és az algír ellenállók harcát. Az illúziót olyan magas szintre viszi, hogy pillanatok alatt elfeledteti velünk, hogy játékfilmet nézünk. Nem csoda, hogy az utókora se tudta ’csak’ filmként kezelni: pár éve a Pentagonban is tartottak belőle egy vetítést, hogy az iraki „gerilla-háború” problematikáját vázolják. Ez legalább annyit elárul a film minőségéről, mint az aktualitásáról: akár az európai negyedeket ért terror-támadásokról, akár a francia katonák kegyetlenkedéseiről legyen szó, olyan mintha csak napjaink híradóját néznénk kicsit más köntösben. Páratlan és döbbenetes alkotás.