az a legnagyobb probléma a játékadaptációkkal, hogy a forrás maga is adaptáció. a legtöbb sikerjáték hol egy másik játékot, hol egy hollywoodi filmet kopíroz, s az intenzív élmény érdekében kivonatozza a témakört, azaz a közhelyek is hatványozottan jelentkeznek. butaság lenne pont a hitmantől azt várni, hogy végre nézhető játékadaptáció legyen, hisz főhőse a filmvilág egyik legporosabb figurája: a magányos bérgyilkos.

a játék persze azért volt király, mert cipelhetted a hullákat, osonhattál és lesből támadhattál, közben nyakra-főre bámulhattad a kopasz tarkód: vajh mekkora élményt jelent mindez a filmvásznon? megmondom én: semekkorát. persze, ezt a tisztelt alkotók is tudják, ilyenkor lehet összetörni a "gondoljuk tovább a figurát" feliratú perselyt, amelyből fényesebbnél fényesebb opciók kerülnek elő. legyen a hős jópofa! legyenek jó beszólásai! legyen lelke! térjen jó útra! ...voltaképp mire életre kel, nyomokban (se) hasonlítson pixeles önmagára.

az ide-oda hangolgatás ellenére a timothy olyphant által megtestesített figura mégis mérföldekre van attól, hogy életre keljen: bármennyire kedvelem timmy-t, a srác idén már a második se-szaga-se-bűze figurát mázolja fel a vászonra, mintha megijedt volna a lehetőségtől. még csak tíz perce masírozott a vásznon, de már untam a pofáját.

még jó, hogy egy csomó idegesítő/röhejes dolog akadt a filmben, ami elvonta a figyelmemet robophtanról: a luc besson gyosrfirkáló iskolában nevelkedett skip woods (referencia: ööö, swordfish) forgatókönyvében úgy lehet valaki oroszország elnöke, hogy a kistesója drog- és fegyverkereskedő, de az összes olyan figura, aki akcentussal beszél, csak sáros lehet, szóval nem oszt, nem szoroz. skip woods valószínűleg még soha nem járt szláv országban, de az is biztos, hogy nőt se látott még közelről, hisz az ő fantazmagóriája szerint az oldalborda csak két dologhoz érthet: a rinyáláshoz és a dugáshoz. mivel hősünk az utóbbit nem igazán favorizálja (mondom én, hogy robot!), így a nyakába aggatott olga kurylenko csak nyekereg és nyekereg, a nézőnek pedig már az összes tenyere viszket. nem kell hozzá hidegvérű gyilkosnak lenni, hogy valaki golyót eresszen a fejébe.

de hát emberünk rehabilitálódik. ennek az is részét képezi, hogy úgy viselkedik, mint egy szaros amatőr. befelé robbanó, szines ledekkel teleaggatott búgócsigára emlékeztető bombát szerel az ajtóra, a fegyvereit állandóan elhagyja, sőt, olyan helyre rejti, ahová egy átlagos szállodavendég naponta háromszor benyúl (nem lövöm le a poént, mert annak szánják). hidegvérűsége leginkább abban nyilvánul meg, hogy saját munkatársait gyilkolja, de persze csak tisztességgel (stukker helyett kenyérvágó késkészlettel), s közben elég pipa, hogy a megbízója jól átverte.

no de mit várok egy olyan gyilkostól, kinek kopasz tarkójára vonalkódot tetováltak?

az előttem teljességgel ismeretlen xavier gens rendező azzal próbál kedvezni a játék rajongóinak, hogy hősét számos alkalommal filmezi abból a szögből, melyből a játék során is láthatod, sőt, az egyik akció közepette feltűnik két kölök, akik - láss csodát! - a hitman: codename 47-nel játszanak. ez aztán hommage a javából. ugyanakkor gens tisztában van a trendekkel: látta a bourne-filmeket, így a közelharcokat szorgalmasan szétollózta, s timothy biztos mesélt neki arról, hogy bruce willis milyen pipa volt, mikor vértelenre vágták a die hard 4.0-át, így nem győz vér és agyvelő felhasználásával készült pollock-szkeccseket festeni a falra. a segédtevékenység közepette csupán a nézőről feledkezik meg. rég éreztem már ilyen magányosnak magamat a gyöngyvászon előtt ücsörögve. (trailer)