az idegenek köztünk járnak. nicole kidman és daniel craig menekül előlük, az előbbi ráadásul fiát is elveszítette, s mindenre hajlandó, hogy megtalálja. még arra is, hogy ne aludjon. 

mióta jack finney az ötvenes évek első felében megjelentette a modern történelem egyik legnyugtalanítóbb sci-fi horrorját (melyet a közhiedelemmel ellentétben még a 40-es években írt), hollywood újra és újra visszatér hozzá, hogy tíz-tizenöt évenként ráaplikálja az aktuális kor nyomorát. az első film (invasion of the body snatchers, 1956) hidegháborús paramese volt korát messze megelőző beállításokkal, a második változat (invasion of the body snatchers, 1978) a vietnámi fiaskó és a watergate-botrány utáni csalódottságot állította szembe az űrből érkezők arctalanságával - talán nem meglepő, hogy az idegen invázió ellen küzdők a kormánytól nem sok segítséget kaptak; a harmadik, egyben legjobb feldolgozás (body snatchers, 1993) az aids-vírustól és a mindenhová belopózó fegyvermániától rettegő köztudat paranoiáját ültette át egy totalitárius alapon működő mikrorendszerbe: a filmben - az emblematikus sikolyon túl - az volt a legrémületesebb, hogy a változás alig-alig volt észlelhető.

hol is tartunk most? bunkó bush még mindig távol-keleti olajban kíván fürdőzni, 9/11 immáron csak ürügy a világcsendőrség oltárán. szar a helyzet. jöhet az idegeninvázió.

de ne így. a the invasion-ről szinte üvölt, hogy két, teljesen más világképpel és alkotói vízióval felvértezett csapat kerámiázta össze. a német oliver hirschbiegelnek ugyan egyik korábbi filmjét sem szeretem, de tény, hogy mind a der untergang, mind pedig a das experiment nyomasztó légkörrel bírt, nem utolsósorban szűk tereik és számítói őrültjei miatt: a direktor fojtogatóan hideg ujjai a the invasionban is érezhetők (üres tekintetek, gyorsan elhaló próbálkozások az ellenállásra, módszeres hatalomátvétel), de a szorítást újra meg újra lefejti magáról a matrix-filmeken nevelkedett james mcteigue, akit a film tempójával elégedetlen joel silver producer csempészte be a forgatásra, hogy céltalan, de annál harsányabb akciójelenetekkel verje fel a nézőt szendergéséből dermedtségéből.

a két koncepció teljesen kioltja egymást. ennek köszönhetően a produkció akkor ér el igazi b-mozis mélységeket, mikor épp a legkomolyabbnak próbál látszani, hisz a panelként beillesztett világkörkép toldott-foldott sulykolásnak hat, a két futkározás között kifejtett általános pszichológiai analízis az ösztönök és a gondolkodás találkozásáról szerencsétlen és erőltetett, ráadásul a film végén is visszaköszön audio-flashback formájában, mint valami alapigazság, amit mindenkinek meg kell jegyeznie, de nagyon gyorsan.

teljesen érthető, hogy a the invasion megbukott. nem azért, mert szar. tulajdonképpen nem is az: önkéntelenül is szórakoztató, szépen fényképezett menekülős mozi, amiben néhány másodpercre feltűnnek nicole kidman mellbimbói. két pluszpont. nem is azért rossz, mert másfél évig dobozban pihent (figyeld meg, hogy daniel craig mennyivel kisebb, mint a bondban), egyszerűen csak nem áll össze: az akcióra és horrorra vágyó közönség unatkozik, mikor a hősök "laboratóriumban háborúznak" és - kétségkívül blőd - dns-elemzéseket lapátolnak egymásra rengeteg mozaikszó és szakzsargon közepette, hátha beveszed; az intelligens parára vágyók pedig a fél pillanat alatt összerakott ellenszer-teórián és az esetlen cselekményen kuncognak (molotov koktél a semmiből! gyalogos menekülés, mert a autó nem király!). én mégis jól jártam: "ne aludj el!", szól a túlélés egyik alapfeltétele: szerencsésnek mondhatom magam; végig sikerült ébren maradnom. (trailer)