michael caine nem rég azt panaszolta mosolyogva, hogy míg annak idején bármelyik nőt meg tudta szerezni, csak szerepeket nem kapott, most elhalmozzák szerepekkel, csak a nők kerülik. szerénykedik az öreg. a nők még most is imádják és a filmvászonra már évtizedekkel ezelőtt is rányomta bélyegét: alfie elkins és charlie crocker ikonok voltak, harry palmer pedig utánozhatatlan anti-bond, de mind közül a legemblematikusabb figura jack carter volt, aki nem csupán testvére gyilkosainak arcberendezését, de a brit gengszterzsánert is átrendezte.

carter szerepében caine olyan, mint egy halvérű terminator: nincs az a nehézsúlyú fószer, nincs az az édibébi, amely akár egy kicsit lelassíthatná, szenvtelen arca csak akkor tükröz érzelmet, ha épp dühöt vagy megvetést sugároz. nem hiszem, hogy valaha is voltak barátai. aki az oldalán áll, fél tőle. aki ellene fordul, az egyszerűen ostoba.

mike hodges filmje olyan méretes maszkulin mese, hogy néhol már-már önparódiába fordul. pl. mikor carter úgy fogja be a középkorú főbérlő nő száját, hogy lefekszik vele. a kétségkívül kényelmetlen ágyjelenet felett ott virít a tábla: "mit gondolna erről jézus?"

nem sok jót. de neki tényleg nem sok keresnivalója van abban a kábító kikötővárosban, ahol az emberek olyanok, mint a robotok - még a szórakozást is gépiesen művelik. a londoni alvilágból érkezett carter utál itt lenni, úgy érzi magát, mint a purgatóriumban, de eltökélte magában, hogy megtalálja testvére gyilkosát.

és megtalálja, ahhoz nem férhet kétség. a britek pedig büszkék rá: meg is választották minden idők 16. legjobb brit filmjének. igazi pokoljárás: carternek és mindenkinek, aki az útjába kerül.