a sors furcsa fintora, de még inkább a kisképernyős médium újabb győzelmeként könyvelhető el a tény, hogy egy olyan fickó dirigálta a franchise eddigi "legmozisabb" darabját, aki ezt megelőzően csak tévés produkciókkal foglalkozott. valóban, a főnix rendje flottul összerakott mozi, valódi szélesvásznú élmény, amely egyszerre hagyományörző és kisérletezgető (lásd kézikamerás megoldások): messze nem az a didaktikus játszótér, ami az első két részt jellemezte, s nem gótikus panoptikum, mint a másik két folytatás. egy kicsit ilyen is, meg olyan is, mégis egyéninek mondható, nem utolsósorban azért, mert a sorozat első darabjaként a nézőnek is hagy némi megfejtenivalót.

pedig elég hálátlan dolog az ötödik kötetből élvezhető filmet kovácsolni, hisz köztudott, hogy a hét regény közül ez a legkevésbé imádott darab a rajongók körében, én meg egyenesen szivatásnak éreztem azt az ötszáz oldalnyi színtiszta időhúzást, amit vaskos milliókért rowling kirázott magából. úgy tűnik, a filmeknek nem csupán a rendezőváltás, de az új forgatókönyvíró is jót tett, aki jól kisuvickolta a dohos unalommal teli könyvalapot, s a szemtelenül soványka vázra takaros sztorit húzott, ami egészen a legvégéig szépen is muzsikál, akkor azonban dob egy mesebeli hátast: a lehető legalkalmatlanabb pillanatban hangzanak el a "barátság" és a "szeretet" szavak, melyek már a mézeskalácsból készült első részben is cikin csattantak.

ez a botlás is a nagytakarítás számlájára írható, mint ahogy céltalan szereplők (sipor, a black-rezidencia házimanóját akár ki is nyeshették volna) és a szerencsétlen szerelmi szál, ami még a könyvben is jobban működött, pedig ez elég nagy szó. s ahogy nőnek a gyerekek, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, melyiknek van a jövőben is keresnivalója a vásznon. nos, emma watson nem tartozik közéjük. (trailer)