flags of our fathers (2006). clint eastwood pár hete azt nyilatkozta, hogy nem érdeklik azok a kérdések, hogy mit csinál és miért csinálja. persze, az érdeklődők csupán azt szeretnék megtudni, hogy mi ütött a minden idők egyik legrosszabb színészének tartott monolitba, mikor (déd)nagyapa korba érve egyszer csak elkezdett jó filmeket rendezni. eastwood pedig nem szereti, ha a kora miatt baszogatják, sőt, egyáltalán nem szereti, ha belé kötnek.  fenti kérdésre azt felelte, hogy amíg érdekli, addig csinálja, s nem érdekli, hogy kinek mi a véleménye erről. meg különben is, akinek nem tetszett a flags vagy az iwo jima, az egy hülye bunkó, vagy hazudik, és nem is látta a filmet.

láttam a flagset, így most hülye bunkónak kellene éreznem magam, amiért eastwood mítoszromboló filmjét nem tartom többre megfakult háborús nosztalgiánál. igazán merész (gazdasági szempontból egyenesen őrült) ötlet lerántani a leplet egy olyan ikonikus momentumról, amely nem csupán egy egész világháborút jelképez, hanem a hősiesség és hazafiasság szimbóluma amerikában. mintha kiderülne dugovics tituszról, hogy azért esett le, mert elcsúszott egy banánhéjon...

ivo dzsima egy apró vulkánikus sziget a csendes óceánon, ahol a II. vh. idején a japán hadsereg stratégiailag fontos repülőteret létesített. az 1945-ös csendes óceáni offenzíva idején az amerikaiak másfél hónapon át küzdöttek azért, hogy elfoglalják ezt a sziklát japántól. a sziget legmagasabb pontjára már az ötödik napon kitűzték az amerikai zászlót, s a zászlóemelés momentumáról készült fotó bejárta a világot, reményt adott a háborútól egyre jobban fázó amerikai népnek, s nem utolsósorban utánpótlást az egyre inkább kimerülő hadtápnak. a képen szereplő katonákat összeszedték és körbeutaztatták őket amerikában, hogy fényesítsék sam bácsi imázsát és pénzt gyűjtsenek. s nekik ezzel klasszul teli van a tökük, mert nem érzik magukat sem reklámarcnak, sem hősnek.

propaganda, marketing, hamis hősök, névtelen áldozatok. eastwood a háborús gépezetről és a hazafiasság kimódolt arculatáról kíván józan példabeszédet mondani, miközben jókora öngólokat lő magának, hisz az ismeretlen katonák méregdrága látványeffektusokkal megtámogatott piadesztálra emelésével maga is háborús propagandát gyárt. tulajdonképpen ezzel nem is lenne baj, ha jól csinálná. a legtöbb háborúellenes film egyben emléket is állít a háborúnak, s nincs ez másképp a flagsszel sem. eastwood azonban gőrcsösen ragaszkodik bizonyos klisékhez (vallomás a halálos ágyon, önfeláldozó katona-orvosok, stb.), miközben a névtelenséget hangsúlyozandó nem ad karaktert a figuráknak, akiket a film végéig meg sem lehet különböztetni egymástól, nem hogy kapcsolatot teremteni velük. így aztán a ryan közlegényes esztétikával felvértezett film anélkül pereg le az ember orra előtt, hogy bármilyen érzelmi hatást váltana ki belőle. ilyenkor kezdem érteni clint eastwood szenvtelen ábrázatát...