talladega nights: the legend of ricky bobby (2006). ezt a filmet hazánkban bemutatni kész öngyilkosság. mi, magyarok gyűlöljük a zsírtól és büszkeségtől dagadozó amerikai öntudatot, melynek rengeteg kitüremkedése közül a nascar világa az egyik legmacsóbb. ez a film pedig teli szájjal röhög a szőrös-szagos versenyszellemen, ugyanakkor meg is hajol előtte, amely mint a mckay/ferrell páros előző filmjében, az anchormanben, most is egyedi humorhoz vezet. a moziból kifelemenet meg is írtam egy cimborámnak, hogy ehhez a filmhez egyéni szájíz kell, mondjuk hot-dog ízű...

a talladega nightsszal szemben állított elvárásaim hihetetlenül magasak voltak, s a film csak részben tudott megfelelni nekik, de hát az anchormanhez felnőni közel képtelenség. az a film pedig elsőre le sem esett, de most már felkészültebb voltam. filmjében adam mckay író/rendező will ferrellel az oldalán ismét egy olyan világot vesz nagyítója alá, amely már önkéntelenül is humoros: a túlzott öntudat és a gőg egyenes út az infantilizmushoz, s ha egy felnőtt férfi gyerekesen viselkedik, az már alapból vicces. persze, ez a film sem marad meg ezen alantas kezdőpont kiaknzásánál: mint az anchorman esetében, most is szépen adagolja az eszement figurákat, akik súlyos titkokat rejtegetnek, a hihetetlenül egyéni nyelvezettel (és ezúttal akcentussal is) felvértezett párbeszédek marnak, a szituációk pedig őrülten ugrálnak a valós és az abszurd között.

s ezúttal még cselekmény is van. no azért nem túl megerőltető: a talladega nights sztorija nyugodtan lépked egyik versenyfilmes klisétől a másikig: a hősünk felkerül a csúcsra, ahonnan lelökik, hogy aztán diadalmasan térjen vissza. ferrell ezúttal is tudatos naivsággal játssza végig a filmet, figurája mindent véresen komolyan vesz, s ez persze néha hisztériához vezet, ahogy azt ron burgundy déli rokonától elvárnánk. színésztársai még a legapróbb szerepekben is betalálnak; steve carrell ázsiója mostanság megnőtt, helyette viszont a frat pack meghívott vendége, sacha baron cohen nyom egy olyan figurát (a forma 1-ből(!) jött meleg(!) francia(!) pilóta szerepében), aki simán az év legviccesebbje - amíg boratként le nem taszítja saját magát a trónról. john c. reilly-ről kiderül, hogy remekül improvizál, s egy csomó ismerős arcot üdvözölhetsz (gary cole, jane lynch, david koechner, andy richter, csak hogy néhányat említsek), akik igazán megérdemelnék már, hogy kitörjenek a relatíve ismeretlenségből. egyedül talán a friss oscar-jelölt, s nagyon-nagyon vonzó amy adams érdemelt volna több játékidőt, no meg poént, ugyanis van hozzá tehetsége.

a talladega nights nem olyan jó, mint az anchorman. nem lennék képes bármikor bármilyen körülmények között újranézni: hisztérikusan vicces momentumból ezúttal kevesebb van, a humort egyenletesen szétosztották (habár a pszichoszomatikus katatónia majdnem mindent ver), romantika helyett látványos és profi, de közel sme olyan vicces versenyeket kapunk, s nincs közös dal se, pedig igazán elénekelhettek volna valamit az ac/dc-től. :) ettől függetlenül az év legjobb vígjátéka.