on a clear day (2005). egyszer biztosan eljön majd az az idő, mikor ráunok ezekre az egy kaptafára készült britflickekre - az összes szívbemarkolóan esetlen, múlt démonaival küzdő, it's-a-hard-knock'd-life figuráival, a keserédes hangulatba mártott csípős poénjaival, a nagy összeborulásaival és a húzd-ki-magad-kisember-ma-hős-lettél mentalitásával együtt. majd egyszer. ma még teljes szívemből befogadtam gaby dellal (aki nem mellesleg háromgyermekes anya) rendezői bemutatkozását a szemtelenül manipuláns/szentimentális hóbelebancával együtt.
frank (peter mullan) képtelen volt máig feldolgozni kisebbik fia bő 25 évvel ezelőtt bekövetkezett fulladásos halálát, és fokozatosan elidegenült feleségétől (brenda blethyn), valamint nagyobbik fiától, akinek az a meggyőződése, hogy az apja utálja, amiért az asszony helyett ő van otthon a gyerekekkel. franket egy nap kirúgják az állásából, pár órával később összeesik az utcán. pánikroham. identitászavar. mi a faszt keresek én itt krízis. eddig konvencionális a sztori, és ezután sem tér el túlságosan a hagyományoktól: frank elhatározza, hogy átússza a la manche csatornát, hátha így végre megszabadulhat a gyötrő emlékektől, és ismét embernek érezheti magát.
igen, a film tényleg lekanyarodik a nyekergős, nem-a-te-hibád útra, még szerencse, hogy frank cimborái és heteroszexuális groupie-jai (egy hobbit, egy beszari kínai büfés, egy még félősebb törpe és a legjobb cimbora, aki tudja mi jár a cimbik fejében) azon ügyködnek, hogy a film ne időzzön túl sokat a negédesben, és frappáns poénok kíséretében terelgesség előre a sztorit. peter mullan és brenda blethyn játékát közhely méltatni. és tetszik, nem tetszik, mire frank beveti magát a csatornába, addigra eljutsz arra a szintre, hogy minden egyes csapásnak drukkolj, mert ezek a szemét angolok nagyon értenek ahhoz, hogy kell vért pumpálni a néző szívébe.