sphere (1998). avagy a lincskereső kis gömbőc kalandjai a tolerancia határán. ritkán szokott derogálni, ha egy film ostoba, no de a baromság tavában többször is megmártózó levinson/crichton kooprodukció esetében kifejezetten bosszantott a fantázia és a logika teljes hiánya. spoilerekkel nem törődve vegyük sorra: találnak egy gömböt a tenger fenekén egy űrhajóban, ami életre kelti az emberek legnagyobb félelmeit és legféltettebb vágyait. a fenomenon felfedezésére küldött expedíció fizikailag teljesen inkompetens (matematikus, fizikus, pszichológus és biológus van a csapatban, akik tengervizet eddig maximum arcpakolás formájában láttak): ennek ellenére 8 órányi búvár-gyorstalpaló után lezavarják őket 300 méter mélyre egy előírás-buzi drill instructor társaságában, hogy ők legyenek az elsők, akik az idegenekkel kokettálnak. a későbbiekben kiderül, hogy a társaság szellemeileg is teljesen kész: a pszichológusnak (dustin hoffman) nincs önbizalma és régebben a páciensét, a biológust (sharon stone) dugta, akinek egyébként öngyilkos hajlamai vannak. aztán a matematikus (samuel l. jackson) egy fatalista seggfej, az a fajta, akit ha bezársz egy laborba, akkor seperc alatt kifejleszt neked egy tömegpusztító vegyi fegyvert. pedig csak egy matematikus. mindnyájuknak jót tesz a bezártság, ugye? a film rendkívül unalmas 2 órája alatt kiderül, hogy embereinknek nincsenek vágyaik, csak félelmeik, s érdekes módon ezek a félelmek kizárólag valami vízalatti veszedelemhez (meduza-raj, mérges tengeri kígyó, óriási tintahal) kapcsolódik, mert hát adott szituációban ez praktikus. milyen fura lenne pedig, ha az egyik csókát elütné a villamos! no persze, odafent tombol a vihar, hogy még élesebb legyen a the abyss-párhuzam, ha már az eredetileg lenyúlt a galaxy of terror nem annyira ismert filmes körökben, idelent pedig a horror tombolna, ha levinson impotens rendezése nem taposná el csírájában a suspense-et. aztán embereink némi matekos hablatyot követően felveszik a kapcsolatot egy bizonyos jerry-vel, aki talán a gömb, de ennek igazából sosem járnak utána. egyikőjük még azt is tudja, hogy a gömbben nincs semmi, mégis hallgat, hisz jó móka ez a kommunikáció, meg az se baj, ha jerry játékaiba belehalnak az emberek. dustin hoffman néha belenéz a kamerába, hogy elmondja, tulajdonképpen most mit is látunk, s a film végén is ő találja ki a tutifrankót: felejtsük el ezt az egészet! egyetértek.