taegukgi (2004). külső szemlélő számára öt évvel ezelőttig aligha akadt számottevő filmgyártás dél-koreában. az 1999-es swiri azonban hirtelenjében ráirányította a világ figyelmét az egykori kistigris filmiparára. valóban iparnak lehet nevezni azt, ami azóta lezajlott dél-koreában, ugyanis az elmúlt öt esztendőbe belesűrítettek 100 évnyi lemaradást. csak idő kérdése, mikor fullad ki ez a nagy felhajtás, mindenesetre a dél-koreai titanic címével büszkélkedhető taegukgi (tae guk gi, azaz a dél-koreai nemzeti lobogó) aggasztó jeleket hordoz magában.

minden idők legdrágább és legnézettebb koreai filmje (majdnem 12 millió néző 13 hét alatt!) behemót produkció: valódi eseménymozi, méghozzá szigorúan megszerkesztett hollywoodi formába öntve. ezzel nem is lenne baj, ha nem basznák el a végét, ahogy azt koreában gyakorta szokták (csak hogy még egy címet említsek: save the green planet, argh!). a saving private ryan celluloid-realista zúzása óta nem láttam ilyen intenzív összecsapásokat, melyek a film két és fél órás játékidejéből közel két órát(!) töltenek ki. a hatalmas statisztériát mozgató, monumentális díszletek között lezavart ütközeteket egy testvérpár melodrámájának soványka története köti össze. kettejük története legalább annyira szájba rágott, amennyire banális, s a végén abszurdba forduló. 

jang dong-kunt (2009: lost memories) és öccsét akaratukon kívül sorozzák be az 1950-ben kitört koreai háborúba (gyk.: észak dél ellen). a bátty megfogadja, hogy mindent megtesz azért, hogy öccsét hazajuttassa. felsőbb tanácsra halált megvető küldetésekre jelentkezik, hisz ha begyűjti a becsületrendet, akkor az öccs mehet. csakhogy az nem akar: "hogy nézzek anyu szemébe, miután hazasomfordáltam". kb. ennyi a sztori, és sajnálattal jelentem, hogy a háttérben zajló incidensről sem tudunk meg semmit: az északiak (főleg az őket támogató kínaiak) plakátfigurák, fanatikus rent-a-nazi kategóriát képviselnek. anélkül, hogy bármelyiket képesek lennénk elhelyezni a történelemben, mégis az ütközetek jelentik a film fő vonzerejét, pontosabban egyetlen értékelhető pontját. ám bármennyire törekednek a realitásra (jó sok vér folyik, s százával hullanak az emberek), ezek is erősen emlékeztetnek egy first person shooter kampányra: most füves pályán megyünk, most havason, most esik, most nagyon meleg van, most városban küzdünk, most nagy csapattal, most egyedül, stb-stb. az akciót meg erőteljesen kikezdi az össze-visszarángatott kamera. hát hiába, se john toll, se janusz kaminski nem ért rá.

nagyívű és teljes mértékig agyatlan hollywoodi produkciók kedvelőinek tudom csak ajánlani je-gyu kang (nem kis iróniával jegyzem meg, hogy ő a swiri rendezője) filmjét, amely számomra az elmúlt év egyik legnagyobb csalódása*.

*augusztus elején jelenik meg nálunk dvd-n, s adni fogok neki még egy esélyt, végtére is szívemen viselem a koreai filmek sorsát. :)