A farm, ahol élünkbe illő, idilli, asztali áldásos-szélesen mosolygós családi étkezés festői ír környezetben – amibe símaszkos fegyveres érkezik a maga áldásával, ólmot pumpálva a köztársaság-szimpatizáns családfőbe. Húsz évet ugrunk, 1992-ben Frankie, a fiúgyermek már maga is oltja az életeket az IRA kötelékében, és hogy felpörgesse a bizniszt, New Yorkba utazik, hogy Stinger rakétákat újítson egy ottani üzletembertől. Átmeneti szállást egy helyi rendőrnél és családjánál szereznek neki, akikkel szoros kapcsolatot alakít ki.

Brad Pittnek, aki Frankie McGuire-t játssza, szívügyévé lett Az ördög maga. Még be sem futott, de már ott szorongatta a Lawrence Gordon producertől kapott szkriptet a hóna alatt, abban az évben, amikor a történet szerint először látjuk őt a vásznon (jó, szóval 1992-ben). Mikor sínre került a projekt, Pitt maga javasolta Harrison Fordot a rendőr szerepére, ám Ford neve az eredetileg mellékfigura Tom O'Meara egyenrangú főszereplővé emelését vonta maga után.

És így lett az évtized két nagy filmsztárjával operáló bűnügyi film 1997 egyik legnagyobb kreatív és anyagi katasztrófájává.

Fordot és Pittet ugyanis egyaránt jó fiúként szerette meg a közönség. A nagyérdemű nem is várhatott mást jelen esetben sem, éppen ezért egymás ellenlábasaivá tenni őket a törvény ellentétes oldalain, nos, baljós húzásnak bizonyult. Mégis hogy lehet a szokás szerint makulátlan karaktert hozó Ford mellett a tucatnyi rendőr és katona haláláért felelős terroristából is pozitív, vagy legalábbis megértett antihőst kreálni? Mondjuk kap egy mellékszálat, amiben ő lehet az abszolút igaz, mert hát ha megrendelünk egy nagymenő seftelőtől (Treat Williams, aki az Alkonyatban Kristen Stewart apját játszó karakterszínész nevét viseli a filmben) pár helikopterkilövő durranót, aztán mégse tudjuk átvenni a cuccot ilyen-olyan oknál fogva, akkor a mai fogyasztóvédelmi irányelvek szerint a vásárlástól való elállásért azért tán mégse érdemlünk véres megtorlást...

Frankie figuráját ezen túl durva vonásokkal igyekszik árnyalni a forgatókönyv. Apja halála már elég sokk, de jelleme épp csak annyira torzult, hogy a bajtársiasság, a női nem lovagias csodálata és a hálával átszőtt szeretet még rokonszenvet ébreszthessen a nézőben, pláne, ha elégszer hangsúlyozza, hogy a konfliktusok csak belülről láthatók át, hogy minden oldalnak megvan a maga igazolható szemszöge, satöbbi, satöbbi. Az erőfeszítések azonban teljesen hiábavalóak, ha egyszer a másik végen meg ott van a rendőr, az igazság bajnoka, aki sosem hibázott – egészen mostanáig, mikor társának kénytelen falazni. Ez a hazugság pedig oly mértékben kikészíti, hogy a nyugdíjat fontolgatja, de egy biztos: még egyszer nem tehet szívességet a törvény ellen vétőknek, álljék az illető bármilyen közel is szívéhez. Az összecsapás elkerülhetetlen.

Elkerülhetetlen volt, vásznon innen és túl is. Az ördög maga úgy kezdett forogni 1996 elején, hogy nem volt kész a kismillió újraszabásnak alávetett forgatókönyve, a főszereplők ideális elhelyezése benne gyaníthatóan a fő problémát jelentette, de a vágószoba padlóján is rengeteg anyag végezte az előzetesek tanúsága szerint. Végül odáig vezetett az egész, hogy maga Pitt vette le a keresztvizet a filmről, mikor azt nyilatkozta, hogy ami folyik, az teljességgel felelőtlen filmkészítés, és már rég nem az a sztori valósul meg, amire leszerződött. Elodázások, újraforgatások meg egyebek tolták a költségvetést 90 millió dollár közelébe, ami ma sem elhanyagolható összeg, hát még mennyit jelentett két évtizeddel ezelőtt! A Sony ritkán tudott jól gazdálkodni a pénzével.

Mindehhez képest azért a végeredmény távolról sem tűnik annyira megtépázottnak. Alan J. Pakula rendezőnek voltak határozott elképzelései, és a sztori magja is izgalmas – lett volna, ha nem simítanak rajtuk és igazán felvállalja karaktereit a film, és úgy istenigazából felforralja a zsaru és a befogadott ifjú közötti langyos állóvizet. Amit végül nyújt, az inkább gyermetegen, mint férfiasan szentimentális feloldásba torkollik. A baj az, hogy nincs eléggé megalapozva az érzelmi kavargás, ugyanis túl keveset látunk O'Mearáék és Frankie közös életéből. Nem azt mondom, hogy szitkomba vagy szappanoperába illő életképek hiányoznak, pusztán kapcsok, amik többet fognak át, mint a közös nemzeti gyökerek meg egy jó kedélyű biliárdparti. Mindazonáltal, addig, míg ez vitorlázós-napfelkeltés zárás el nem jő, a figyelem az övék.

Az ördög maga a rossz publicitás és a fanyalgó kritikák ellenére nem rajtolt rosszul az amerikai mozikban, de nagyon hamar ki is kopott onnét. Mindeközben a világ más tájain, közte Magyarországon is, lehengerlő siker volt: csaknem 100 millió dollárnak megfelelő bevételt ért el, ami, megint csak két évtizedes távlatban, nem kis pénz. Az érdem természetesen Fordé és Pitté. Kettősük tényleg sok ígéretet rejtett magában, a felnőtt és a fiatal közönséget egyaránt befogva, de az egész idea jól elsülését a kezdetektől megmérgezte, hogy mindkettőjüket az elvárásoknak akarta a film megfeleltetni. Az a fránya sztárkultusz! Pedig az ezredfordulón már ott volt a Harcosok klubja meg a Temetetlen múlt...

Pakula utolsó munkája 1998-ban bekövetkezett halála előtt így tényleg a rossz kalibráció és eltékozolt lehetőségek visszhangja. Erkölcsi tanmesének meseszerű, politikai kriminek kriminális volna, éppen ezért szerencse, hogy úgy igazán egyik mellett sem kíván lehorgonyozni. Valami méltó tartalom mégsem ártott volna a két kedvelt arc mögé. Mindennek ellenére, nem ördögtől való film ez, pont a mindennemű bonyodalmat okozó főszereplői miatt nézhető thriller, csak kevés igazi thrill-lel. A középszer maga.