- SPOILERMENTES -

Egy számítógépes játék filmes átirata a legtöbb esetben el van átkozva, erre megszámlálhatatlan példát ad az elmúlt húsz év. Ahogy néztem a trailert pár hónappal ezelőtt, pontosan ennek az átoknak a jeleit láttam (több néven emlegetik, de leginkább úgy ismerik: "blockbuster", vagy egyes beszámolók szerint "látnoki erejű rendező"), és rögtön az jutott eszembe, hogy íme a fantasy filmek Transformers-e, ami plasztikus látványvilággal és abszolút felejthető semmitmondással pozicionálja be magát a Csatahajó és valamelyik újabb Snyder-film közé félúton.

Anno a legtöbb Warcraft játék megfordult a kezeim között, éppen ezért egy ilyen régi jó barát felkoncolása, majd zöldhasúvá sajtolása általában megfekszi a gyomrom. Egyetlen név volt, ami miatt nem intéztem el az egészet csupán egy vállrándítással: Duncan Jones. Ma pedig az IMAX terem nagyvásznán azt láttam, amit titkon reméltem: David Bowie fia felkapott egy Doomhammert, és kettőt pördülve lesújtott. Megtört az átok.

Na nem azt mondom, hogy a sztorin vagy a dramaturgián ne éreztem volna, hogy egyfajta félkész, embrionális állapotban helyezték volna bele a nagy egészbe, de ami a hangulatot és a látványt illeti, nyugodtan hátradőlhetünk. Már a nyitójelenet tökéletesen felrajzolja a film irányvonalát, és befecskendezi a nézőbe azt az erős fantasy hangulatot, amivel olyan ritkán találkozni a mozivásznon.

Az orkok világára pusztulás vár. Vezérük, a mágikus képességekkel rendelkező sámán, Gul'Dan (Daniel Wu), új otthonuknak Azeroth zöldellő vidékeit nézte ki, ahol az emberek élnek viszonylagos békében. Tervük egyszerű, odamennek és elveszik. Mi a legrövidebb út két pont között? A szeretet, mondaná Mr. McConaughey, kivéve, ha van egy portálod. Ha az megnyílik, semmi sem áll majd ellen a beáramló, mágiával felturbózott, vérszomjas orkok mindent elsöprő hordáinak. Ehhez azonban az azerothi seregek vezére, Anduin Lothar (Travis Fimmel) felaprított tetemén kellene átgazolniuk, aki mögött egy ifjú varázslótanonc, Khadgar (Ben Schnetzer), egy félig ember-félig ork harcos amazon, Garona (Paula Patton), egy nagy hatalmú varázsló, az Őrző (Ben Foster), és az emberek birodalmának királya, Llane Wrynn (Dominic Cooper) és légiói állnak. A harc hevében azonban Lotharnak a legváratlanabb helyről érkezik szövetségese.

A filmben leginkább azokat az apró kis rezzenéseket értékeltem igazán, amik tulajdonképpen elválasztják a Warcraftot a többi látványparádétól, és értésünkre adják, hogy a rendező nemcsak hozni akarta a kötelezőt, hanem hajlandó volt nyakig merülni a film mitológiájában. Ilyen, mikor valakibe kardot mártanak, a kamera nem fordul el félszegen, vagy az a zseniális jelenet, amikor az ork sámán úgy osztja ki a parancsait, hogy közben minden mondat után odanyúl egy mellé ültetett ember rabszolga arca elé, és szív kicsit az életerejéből, akárha csak sós mogyorózna. Ellenpélda – és erre azért ügyelhettek volna –, amikor Garona, a félork harcosnő, akinek nem mellesleg agyarak lógnak ki a szájából, úgy hajt fel egy pohár vizet, hogy közben feltartja a kisujját, mint valami angol kisasszony. Ne már.

Az sejthető volt, hogy a látvánnyal nem lesznek gondok, habár az előzetes videókban azért benne volt a műviség, a végső vágásra ez szerencsére letisztult és kiélesedett. A játékokhoz hű, nagyon színes, a gamereknek minden bizonnyal ismerős világ tárul elénk, koponyaroppantóstul, griffestül, a mágiahasználat pedig talán sose volt még ennyire eye candy (bár talán pont emiatt, egy kicsit fröccsöntött). Duncan Jones mindennek tetejébe hozza a drámát is, ami továbbgörgeti a sztorit, de sajnos itt a szereplők nem keltek ki magukból eléggé, és ez szinte mindenkire igaz, annak ellenére, hogy a főszereplő telitalálat. A Vikingekből ismerős Fimmel megszállott, villogó, szinte néhol őrületbe hajló tekintetét nagyon könnyen aranyra válthatja Hollywoodban.

Nem egy meglepetésmozi, a kliséket úgy mondja fel, mintha kötelező lenne, univerzum építésről is aligha beszélhetünk (habár sejthetően lesznek még következő részek), mindennek ellenére azonban nem tudok mást mondani: szinte minden percét élveztem. Duncan Jones a Holddal a magasból indult, és annak ellenére, hogy folyamatosan lefelé tart, még mindig valahol a sztratoszférában van, bőven Hollywood lankái felett.

Kövess minket facebookon és twitteren!