- SPOILERMENTES -

Herman Melville (Ben Whishaw) soron következő regényéhez gyűjt anyagot, mikor is a környékbeli szóbeszéd alapján találja meg az Essex bálnavadászhajó utolsó túlélőjét, Tom Nickersont (Brendan Gleeson). A nyugalmazott tengeri medve soha senkivel sem osztotta meg első tengeri útjának komplett történetét, ám felesége agitálásának engedve felidézi a megpróbáltatásokban bővelkedő eseménysorozatot.

Owen Chase (Chris Hemsworth) felívelő karrier előtt álló bálnavadász, aki első tisztként már többször bizonyította rátermettségét. Közte és a hőn áhított kapitányi rang között egyedül munkaadói aktuális megbízása, illetve az azzal együtt járó, a cethalászok világában kékvérűnek számító George Pollard kapitány (Benjamin Walker) áll. Nickerson elbeszélése részletekbe menően eleveníti fel a két férfi származás- és habitusbeli eltéréséből táplálkozó szembenállását, amely erősen rányomta bélyegét a küldetésre.

A film első fele nagyszerűen működik: a térhatású képekkel megtámogatott hajóút jóformán az összes részletre kiterjedően ábrázolja a két évszázaddal ezelőtti matrózéletet, amiben minden egyes szónak és tekintetnek megvolt a saját jelentése. Ahogy vitorlát bont és hosszú útjára indul az Essex, lassan a felszínre tör, majd fokozatosan kibontakozik a központi karakterek közti ellentét. Pollard veleszületett makacssága és merevsége szöges ellentétben áll a tengeren adódó szituációk megoldásában rutinnal és találékonysággal eljáró Chase szemléletével, kettejük konfliktusában azonban – a film sugallata ellenére – nemcsak a kapitány a hunyó.

A parancsnok által diktált, egyre inkább feszítetté váló munkatempó a legénység tagjaira is kihat. Így amikor útjuk karnyújtásnyira kerül a beteljesüléshez, szinte törvényszerű, hogy – a véletlenek összjátékának, a természet elemeinek, és nem utolsósorban egy óriási bálnának köszönhetően – bekövetkezik az elképzelhetetlen, és a vitorlás elsüllyed. És ennél a pontnál nemcsak a hajó, hanem a film is alámerül a habokba.

Ron Howard rendező ugyanis többször is lépéshibát vét mozija második felében. Egyrészt megfeledkezik a korábban jó helyre plántált feszültségmorzsákról, ami nem érezteti rögtön a hatását, viszont a második óra derekán tét nélkülivé transzformálja a cselekményt. Másrészt sutba dobja a kiegyensúlyozott történetvezetést, ehelyett a kelleténél többször, és gyakrabban rángatja időben előre-hátra az eseményeket. Ez utóbbi megoldás nemcsak zavaró elemként funkcionál, de elnagyolttá teszi a legénység életben maradt tagjainak kálváriáját, illetve meghiúsítja a kínlódó masszává összefolyó túlélők irányában érzett részvét kialakulását. A végeláthatatlan tortúra az előbbiek miatt válik egyhangúvá, és a cselekmény drámaisága szempontjából előbb súlytalanná, végül pedig unalmassá.

A kétórás filmidő alatt végig kitart viszont Gleeson és Whishaw nagyszerű, már-már kőszínházi kamaradarabokat idéző kettősének színészi játéka. A mozit keretbe foglaló visszafogott hangnemű beszélgetésük sokkal erőteljesebb és megrázóbb hatást vált ki a nézőben, mint a végtelen tengeren félholtan sodródó hajótörötteket bemutató képsorok.

A tenger szívében végeredményben tehát beváltatlan ígéret maradt. Első felében bár jó érzékkel megalapozott történetvezetéssel, kellően kidolgozott figurákkal, és apró lépésekben adagolt, növekvő feszültséggel találkozunk, az átgondolatlan második félidő alatt mindezen elemeknek nyoma vész az óceán hullámai között. Kár érte, mert egy átlagos hajós história helyett szólhatott volna az olajhajhászó kapzsiság következményeiről, vagy az emberiségnek a tengeri élőlények ellen elkövetett bűneiről, esetleg a kibékíthetetlen ellentétek okozta katasztrófákról – a sor tetszőlegesen folytatható. Persze ezek mindegyikét belemagyarázhatjuk kicsit, de a megvalósítást tekintve az egész kevesebb lett a részek összességénél.

Kövess minket facebookon és twitteren!