Ugye emlékszünk még, melyik volt az első 3D-s film az új nemzedékből? Hát a Beowulf - Legendák lovagja 2007-ben, aminek alkotója történetesen az a Robert Zemeckis, aki az azóta alaposan el- és kihasznált térhatásnak ismét ad egy kis értelmet idei filmjével, a Kötéltánccal.

Még sosem dicsértem a 3D-s látványkeltést, úgyhogy ez nálam legalább akkora tett, mint Philippe Petit eszement vállalkozása. A '70-es években a francia fiatalember ugyanis egy magazinban megpillantva az épülő Világkereskedelmi Központ tornyait elhatározta, hogy kábelt feszít közéjük és átsétál rajtuk. A történetét már Oscar-díjas dokumentumfilm is felelevenítette, Zemeckis pedig a térhatás lehetőségeit látta meg benne.

És csakugyan akadnak. De ne rohanjunk egyből a végére; Petit tempójában haladva kezdeném azzal, hogy a Kötéltánc mindenféle trükkarzenál nélkül is érdekes sztorit és figurát rejt magában, ugyanakkor a rendező a jellemet csak ceruzával rajzolja – jóllehet, már a múlt havi Everestnél levonhattuk a következtetést, hogy aki halált megvető bátorságot igénylő tettekre vállalkozik, azoknak a motivációja gyakran még önmaguk előtt is rejtve marad. További elkényelmesedés érhető tetten az expozícióban, és a narratív fogás (miszerint maga a Joseph Gordon-Levitt által játszott Petit meséli el a látottakat) sem szítja az eredeti látásmódot és azt az igazi mesélőkét, ami Zemeckis régebbi filmjeit oly kedveltté tette, mindazonáltal a fickó tud –James Cameronhoz hasonlóan inkább rendezőként, mint forgatókönyvíróként–, és tudása a meg-megbillenések ellenére a kötélen tartja a Kötéltáncot.

És amikor elérkezik a nagy attrakció, vagyis az "akció", ahogy Petit utal rá, akkor nem csak a térhatásba beleszerelmesedett filmes, hanem a nagy jelenetekre képes alkotó is előbukik Zemeckisből, és a címszereplő minden téren szállítja azt, amire azt mondjuk: ilyet csak a mozi tud. Szédít és elszédít, borzongat, ámulásra és lélekbeli tapsolásra késztet – és ez egyszerre szól az eredeti mutatványnak és tiszteletreméltó megjelenítésének.

Életrajzi filmként nem utolsó, de nem kiemelkedő; heist movie-ként is csak középkategóriás (ám sajátossága kétségtelen: itt a szereplők nem kirámolnak, hanem berámolnak); thrilleri magasságokat pedig csak a végjátékban ér el, mégis jól működik két órájában a Kötéltánc, és nem csak Petit-t juttatja majd ismét észbe, avagy ismerteti majd meg a még szélesebb világgal, hanem magának a World Trade Centernek is meglepően kedves emléket állít.

Kövess minket facebookon és twitteren!