Volt a 90-es évek végén egy romantikus film, Szeress, ha tudsz! volt a címe, a jelmondata (avagy tagline-ja) pedig így szólt: "Szerelemről beszélgetni olyan, mint építészetre táncolni." Nos, ehhez a hasonlathoz akár hozzácsaphatnánk azt is, hogy "Jason Statham-filmről kritikát írni." Meg lehet próbálni a hecc kedvéért, csak aztán nehogy kinevessenek érte...

A vállalkozó szellem azért mégis felszínre tör a Joker kapcsán, mert ez a film úgy tud jellemzően Statham-film lenni, hogy egy kicsit mégis más. Egyszerű az oka: William Goldman, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök és Az elnök emberei Oscar-díjas írója felel a forgatókönyvért, amit amúgy saját regényéből vágott össze, és ráadásul nem először. Három évtizeddel ezelőtt Burt Reynolds alakította a Vegas által magába szippantott, játékszenvedéllyel megvert hivatásos testőrt. A jó alapok megvannak. A figurák úgy szintén, ámbár óriási pazarlás, hogy a díszes mellékgárda gyakorlatilag cameokirakattá lesz: Anne Heche, Jason Alexander, Sofía Vergara mellei és Stanley Tucci frizurája egy-egy jelenethez jutnak a szűk másfél óra alatt, és annyira fájó, hogy utóbbi kettő aranyat érő belépőjét nem lehetett visszatekerni.

Tekergetni ha nem is, határozottabban szőni nem ártott volna kicsit a dolgokat: az epizodisztikusság fékezi az iramot (ami nem baj, ha ráérősebb, csak érzékeltesse, hogy tart valamerre), nincs igazán fókusz, egyszerre szeretnének Nick Wild (őt játssza Statham) lelkével és ökleivel foglalkozni, és a kettőt nem gyerekjáték összhangba hozni. Nagy probléma azért nincs egyikkel sem: a figura természetesen humoros és cinikus, a bunyó nagyon megy neki (csak az váratlan és agyonstilizált lassítás ne lenne!) és hangyányi frissesség is szorult bele, de a 3-4 csihi-puhi simán felcserélhető lenne, ami azért gáz, mert feszültségét, időtartamát és úgy mindenét tekintve, ami számít, a végső leszámolás is behelyettesíthető bármelyik másik leszámolással.

Ja, igen, szükséges azt ecsetelni egy Jason Statham-filmnél, hogy egyáltalán hogy kerül a hős leszámolások közepébe? Elég az hozzá, hogy akad egy nő, egy szívesség, egy gengszter fiacskája és egy józan esze ellenére, barátilag cselekvő főszereplő, aztán meg a következmények. Ennek a sűrűjében akadnak blackjack-játszmák, amik annak ellenére nem is rosszak, hogy a legnyilvánvalóbb hatáskeltéssel élnek, akadnak illetlen helyeken csattogó metszőollók és sok-sok egyéb csúnyaság, amit 18 éven aluliak számára nem ajánl a korhatárbizottság.

Az én ajánlatom pedig az lett volna a projektet babájaként dédelgető Stathamnek, hogy inkább televíziós sorozatként próbálja realizálni. Igaz, hogy számtalan széria akad már a bűn városát feltárandó (a remek Las Vegastól a nem annyira remek Dr. Vegasig), de ha ő is beszállt volna az egyre gyümölcsözőbb sorozatbizniszbe, akkor Nick Wild figurája simán lehetett volna tényleg mélyebb és még ütősebb. Filmfranchise-ban nehéz gondolkodni, ha a sztár rendre csak pár tízmilliót bír felhajtani a kasszáknál, szóval a Joker így a nagyobb lehetőség ellenére megmarad egyszeri afférnak, de annak azért egyáltalán nem kellemetlen, hiszen a jellemző humor, a tökösség, a megnyerő helyszín a gördülékenység hiányát is kompenzálják többé-kevésbé – de nem annyira, mint amennyire még több Sofía és Stanley kompenzálta volna.

Táncoltam az építészetre, lapot húztam tizenkilencre, s ha rajtam még nem nevettek, majd azon biztos fogtok, amint a mi Jasonünk egy andalító karácsonyi dalra, poharakkal veri hülyére a rulett- és blackjack-asztalok között reá törő pribékeket.