"Hinni akarom, hogy minden a régi lehet. Hinni akarom, hogy nem egy halott civilizáció romjai vesznek körül. Hinni akarom, hogy közel kerülhetünk valakihez... de könnyebb, ha nem tesszük."

Nem kell nyakig mártóznunk a káoszelméletben ahhoz, hogy tudjuk, minél nagyobb horderejű egy esemény, annál szélesebb körben érezteti hatását. Gondoljunk csak egy ökológiai katasztrófát előidéző hibás fúrótoronyra, egy lelőtt repülőgépre vagy a népirtásba kezdett vallási fanatikusokra. Mikor este bemondják a tévében, lesz, aki csak egy percre elszomorodik, lesz, aki haragjában szimpátiatüntetést szervez. A pletykalapok másnapra előkerítik a szerencsés túlélőket, a gazdasági lapok a tőzsdére gyakorolt hatást kutatják, a politikai erők kifejezik hovatartozásukat, miközben megjelennek a legképtelenebb összeesküvés-elméletek, az önjelölt próféták, a világ pedig válaszokat vár.

És mi van akkor, ha megvan a válasz? Vissza lehet szívni a politikai állásfoglalásokat? Pótolni lehet az elveszített embereket? Eltűnnek a légből kapott teóriák? Nem. Pont kerül valaminek a végére, de azzal együtt új fejezet is kezdődik. Pont ezért reménykedtem A hátrahagyottak első része után, hogy nem valami megnyugtatónak szánt magyarázat kiötlése lesz Damon Lindelof és az eredeti regényt is jegyző Tom Perotta elsődleges célja, de lényegében már két epizóddal később megnyugodhattam, a sorozat jóval nagyobb léptékben gondolkodik, így válva a szezon egyik legösszetettebb, és mindenképpen legspirituálisabb szériájává.

A tragédia világméretű: egyik pillanatról a másikra eltűnik 140 millió ember. Családok szakadnak szét, barátok válnak kámforrá, példaképek, lelki társak, ismerősök vesznek el a semmibe. Az Egyesült Államok egyik kisvárosának, Mapletonnak az életét is ez a "nagy eltűnés" határozza meg, ahol - akárcsak a világ többi részén - három év alatt feláll egy új status quo. Mindenki a maga módján próbálja feldolgozni az eseményeket, de hadd kezdjem a kutyákkal, hiszen ők adják a sorozat egyik leghatásosabban felépített metaforáját. Az emberek életéből is eltűnt jó néhány társ, de a kutyák életéből eltűnt minden. A gazdátlanul maradt jószágok számkivetettek lettek, bandákba verődve vették birtokba a város melletti erdőt. Egyesek vadásznak rájuk, mások hazaviszik és kikötik őket, soha nincs maradásuk. Aztán az utolsó epizódban mégis visszatér Kevinhez (Justin Theroux) egy korábban betörhetetlen eb, megmutatva az embereknek azt, amire így vagy úgy, de ők is rájöttek: az életük már nem lehet ugyanolyan, mint azelőtt, de talán van remény egy újra.

Ki a legföldhözragadtabb módon, ki kissé ezoterikusan, ki vallásos áhítattal, de mindenki a reményt keresi - és mire összeállnak az egyébként gyönyörűen felépített szálak, mindenki meg is találja a maga kapaszkodóját annak ellenére is, hogy a válaszok néha elmaradnak. Nem tudtuk meg Kevin "kihagyásainak" okát, az erősen humbug szagú NatGeo-rejtély sem oldódott meg, Wayne-nek pedig csak az utolsó pillantásából lehet következtetni, hogy még maga sem tudta, hogy kicsoda, de A hátrahagyottak ezek nélkül is mély, tartalmas és kerek. Igazán tisztességes az lenne, ha minden karakternek, sőt, minden epizódnak szentelnék egy-egy bekezdést, de hely hiányában inkább csak annyit mondanék, le a kalappal Lindelof és Perrotta előtt (és ne felejtsük el Mimi Ledert sem, akinek nagyon is ott van a kéznyoma!), mert ilyen okosan és biztos kézzel kibontott karakterdrámát nem mindennap látni.

Azt ugye tudjuk, hogy az HBO csak akkor rendelte meg a második évadot, amikor ez az első már készen volt. Ez egyrészt jó, hiszen így lett szép kerek a show, másrészt némi aggodalomra is adhat okot, hiszen a regény elfogyott, szóval az íróknak hónapok alatt kell felépíteni és megtartani azt a szintet, amin Perrotta évekig dolgozott. Na de ahogy mondani szokták: a remény hal meg utoljára.