Monsieur Gustave (Ralph Fiennes) összeszűri a levet egyik (igazából majdnem mindegyik) idős vendégével, Madame D-vel (Tilda Swinton), akit hamarosan holtan találnak, és ezért őt teszik felelőssé. A bajban Gustave csak frissen felvett londinerjére, Zéróra (Toni Revolori) számíthat. A helyzetet bonyolítja, hogy az elhunyt Gustave-ot teszi meg a felbecsülhetetlen értékű "Fiú almával" című festmény örökösének, amire D fia (Adrien Brody) is feni fogát, ezért ráállítja kegyetlen fogdmegjét, Joplingot (Willem Dafoe) az ügyre. Ezen kívül vannak még egyéb események, négy(!) különböző idősík, szerelem és szeretet, meg más fogások.

Nos, először is megválaszolnék egy, minket, magyarokat felettébb foglalkoztató kérdést: A Grand Budapest Hotel NEM Magyarországon játszódik, még csak nem is egy létező országban, hanem a képzeletbeli Zubrowka Köztársaságban, melyet valahová a német Alpok déli lankáira pozicionálnék, de mivel anno a földrajz érettségin Krakkót Csehszlovákiába költöztettem át, ezért még véletlenül se vegyetek mérget arra, amit mondok. Az országot érintő háborús események sem valósak, habár kétségtelenül felfedezhetők rajta némi wehrmachtos, illetve a későbbiekben annál szélsőségesebb jegyek is.

De ez nem is annyira fontos, ugyanis Wes Anderson új filmjének középpontjában egy gyilkosság, egy végrendelet, valamint egy felbecsülhetetlen értékű festmény körüli huzavona áll, és kizárólag cselekményét nézve bármely korban, bármilyen országban játszódhatna, csakhogy ez egy Wes Anderson-film, melyben a háttér nem csupán háttér, hanem disztingváló tényező. A széles terek, az olcsón megvalósított, de mégis bámulatosan kiművelt látványelemek, a precízen megkomponált beállítások, a ritmus, illetve az abba beillesztett apró kihagyások teszik olyannyira egyedivé Anderson filmjeit, hogy neve immáron jelzővé nemesült. De ezt ti is tudjátok, mint ahogy azt is sejthetitek, hogy aligha van olyan műfaj, melyet eszközeinek hála Anderson ne tenne teljesen sajátjává, hogy aztán ritkán látott, üdítő oldaláról mutassa meg azt.

Továbbá nem lehet nem észrevenni az egész életművön végigfutó generációs kapcsolatokat, és hogy milyen fontos szerepet is játszanak filmjeiben. A fiatalok, akik felnéznek az öregekre, és ha versengenek is velük, szomjazzák azt a tudást, amivel többnek hiszik őket, azt a tudást, melyet a másik oldalról gyakorta szép adag látványpékség dimenzionálja túl, melyet pont ez a csüngés táplál, és amely az öregek részéről is egyfajta megfiatalodáshoz vezet. De voltaképp a legtöbb apa-fiú kapcsolat erre a képletre vezethető vissza, nem? Blume és fiatal riválisa, Tenenbaum és a csemetéi, Zissou és fia/nem fia, Róka úr és kisebbségi gondokkal küszködő kölyke, Sharp és fogadott fia után itt van M. Gustave, a legendás szállodai portás, ki szinte azonnal kegyeibe fogadja az őt szinte félistenként tisztelő londinert, aki fia helyett fia lesz (mivel gerontofil hajlamainak hála nem nagyon lehet saját gyereke), és akivel - poszternyelven szólva - izgalmakkal teli, fergeteges kalandra indulnak.

Mert hát hiába játszódik Abszurdisztánban, műfaját nézve A Grand Budapest Hotel akció-vígjáték sötét lelkű rosszfiúkkal, számos üldözéses jelenettel, csodával határos megmenekülésekkel és leszámolásokkal, melyben ugyan a humor némileg egyoldalú (általában egy-egy, a civilizáció fontosságát hangsúlyozó, ékes szónoklat végére odatűzött "bassza meg"-ben ölt testet), de működik, mert jó ritmusú, és bámulatos színészektolmácsolják. Szóval A Grand Budapest Hotel pontosan olyan, mint Wes Anderson bármely más filmje - vagy szereted, vagy megveted -, ugyanolyan különös és különleges, eme darab értékeiből talán csak a végére odabiggyesztett, hangulatváltó lezárás von le, amely annyira kellett, mint Batman ruhájára a mellbimbó - vagy mint ez a hasonlat eme kritika végére.

Kövess minket facebookon és twitteren!