- SPOILERMENTES, de azért ugye olvastad A hobbitot? -

Gandalf, Bilbó és a 13 törp tovább nyomul a Magányos Hegy felé, hogy visszaszerezzék Tölgypajzsos Thorin, azaz Hegymély királya jogos jussát, amin éppenséggel Smaug, a kegyetlen sárkány trónol. Közben pedig egy ősi ellenség is a visszatérésén sürgölődik. Második fejezetéhez érkezett A hobbit-trilógia.

Ha egy nap lehozod a csillagot az égről, onnantól kezdve felveheted azt a napi teendőid közé. De úgy is fogalmazhatnék, hogy Peter Jackson legnagyobb ellenségét Peter Jacksonnak hívják: ő volt az a filmes, aki másfél évtizeddel ezelőtt a fél világot ámulatba ejtette A Gyűrűk Ura-trilógiával, és aki eredetileg ugyan csak a partvonalról figyelte volna, ahogy Guillermo del Toro próbál versenyre kelni, vagy legalábbis a nyomába szegődni magnus opusának, végül pedig azon kapta magát, hogy a saját örökségére próbál rálicitálni, méghozzá egy olyan alapanyagból dolgozva, amely - valljuk be - más ligában játszik.

Az Egy váratlan utazásra sokan rányomták az "unalmas" és "gyerekes" billogot, én magam viszont csak azért nem pörögtem rá úgy A Nagy Menetelés V2.0-ra, mert kisebbnek, a Gyűrűk Ura világmegmentő akciója mellett már-már jelentéktelennek éreztem az utazás tétjét, melyet Jacksonék persze ilyen-olyan adalékokkal próbáltak feltüzelni - inkább több, mint kevesebb sikerrel. Nos, eme tét a második részben tovább emelkedik, mi több, a Gyűrűhöz hasonlóan bejön a képbe egy szépen körbehatárolható MacGuffin az Arkenkő formájában, amely egységbe kovácsolhatja a törpök hét királyságát az előttük álló harcban. Szóval immáron nem pusztítani, hanem építeni kell. Mindeközben a másik oldal is éledezni kezd: csúf jelek borítják be Középföldét, egy rejtélyes Feketemágus vezetésével az orkok kezdenek egységbe szerveződni, és olyan ártó szellemek törnek ki sírjaikból, akik évszázadok óta nyugiban voltak. Izgi.

És mozgalmas. Első ránézésre a Smaug pusztaságára már semmiképp sem lehetne azt mondani, hogy "unalmas" és "gyerekes" lenne. A cselekmény öles tempóban rohan végig a (kis)regény oldalain: rögtön az elején beköszön Beorn, az alakváltó, de még meg sem szoktad szőrös fizimiskáját, hőseink már be is rontottak a Bakacsinerdőbe, ahol a könyv szerint hetekig bóklásznak, most kapnak 8-10 percet, melynek nagy részét a Banyapók hordába szerveződött rokonaival való küzdelemmel töltik, és mire felfognád, hogy ez a kaszabolda egy kőkemény creature feature-be is elment volna, a csapatot már foglyul is ejtették az erdei tündék, ahol aztán - a könyv szerint - újabb napok (hetek?) telnek el rabságban, ezúttal viszont a törpök még meg sem tudják számlálni a cellák sarkait, már el is indulnak a hordójárattal az emberek lakta Tóváros felé.

Közben egyre-másra tűnnek fel régi (Legolas), a könyvből ismerős (Bard) és a film kedvéért kreált (Tauriel, a tündenő) szereplők, és még a cselekmény is több ágra bomlik, mikor előbb Gandalf szakad le a csapattól, hogy aztán a törpök is kétfelé váljanak. A tempóval és a szerteágazással amúgy nem lenne baj, ha teszem azt minden régi és új szereplő, és annak sztorivonala érdekes lenne (sajna "a fajok közötti" szerelmi háromszögbe keveredő Tauriel figurája közel sem annyira érdekes, mint amennyi játékidőt kap - részben köszönhető ez az őt megformáló Evangeline Lilly limitált színészi képességeinek), és a rohanás közben nem az motoszkálna a fejemben, hogy ilyen tempó mellett hogy fognak majd kitölteni még három órát.

Függelékekből, lábjegyzetekből előkapott, de leginkább forgatókönyvírás közben szült bonyodalmakkal, és akcióval. Sok-sok akcióval. Emlékeztek arra a részre A Király visszatérben, melyben Legolas néhány kecses mozdulattal leterít egy olifántot, majd leszánkázik az épp eldőlő monstrum oldalán? Hát persze, hogy emlékeztek: a közönség anno tapssal jutalmazta a mutatványt. No, Legolasnak ezúttal majd minden megmozdulása ezzel vetekedik: Tauriellel az oldalán úgy libeg ide-oda a fák, sziklák és egyéb tereptárgyak között, mintha egy wuxiából importálódott volna (amivel nincs is semmi baj, hisz rokonműfaj), és tucatjával, mit tucatjával, százával gyakja le az orkokat, melyek videojátékokra jellemző módon termelődnek újra, hogy aztán nagy kreativitással megálmodott formában találkozzanak a végzetükkel. Nagy a show, de kissé sok. Hisz Bilbóék is úgy hányják kardélre a náluknál háromszor nagyobb pókokat, mintha lepkéket tűznének gombostűre (az ember gondolkodóba esik, hogy a frászba sikerült foglyul esniük, ha közben ilyen lazán megy a szabadulás), és a hentelésnek még a hordók limitált helykihasználtsága és fegyverkészlete sem jelent akadályt - mert a vadvizi csorgás során naná, hogy rájuk ront egy orksereg. A show ekkor már tényleg ámulatba ejtő, de közben kiveszik belőle a feszültség és az izgalom utolsó szikrája is. Mintha felvételről néznéd, ahogy valaki megüli a világ legnagyobb, legmeredekebb ...és leghosszabb hullámvasútját. 

Sebaj, majd a Sárkány! Mert eljön a nagy találkozó, azt már előzetesen sem titkolták, és ugyan az (anno nálunk debütált) második szinkronizált trailer közel sem volt meggyőző, Smaug (Haás Vander Péter) hangján megfelelő éllel és élccel, fölénnyel és félelmetesen szólal meg, belépője páratlan, kiállása fantasztikus, de aztán mikor akcióba lendül, folytatódik a show.

Peter Jackson tehát le is győzte saját magát, meg el is bukott a versengésben: a Smaug pusztasága olyan látványt, olyan összecsapásokat kínál - mindezt pazar 3D-ben -, melyekhez foghatót még soha nem láttál (ugyanakkor néha-néha becsúszik egy-egy borzalmas trükk is), de ez a film már nem A Gyűrűk Ura világában, hanem annak minden tekintetben felfokozott, és sajnos eltorzult változatában játszódik, ahol a kín és a szándék, a vágy és az álom eltörpül (ééérted) a színpadiasság és a cirkuszi prezentáció mellett. És ha belegondolok, ez nem csak gyerekes, de helyenként elég unalmas tud lenni.

kövess minket facebookon és twitteren!

Az új pontozási rendszerről itt olvashatsz.