Miután egy rajtaütés során John Reid (Armie Hammer), a haladás útjára lépett (értsd: fegyverek helyett paragrafusokban hívő) jogász majdnem otthagyja a fogát, Tontóval (Johnny Depp), az életét megmentő indiánnal az oldalán ered majdnem-gyilkosai nyomába. 

A fenti néhány mondat csupán vékonyka szemelvény a film történéseiből: előtte is, utána is akad szép számmal bonyodalom, akár három különböző idősíkban is egyszerre. Megterhelő lehet mindez annak egyszeri nézőnek, aki egy egyszerű cowboyos-indiános piff-puffra váltott jegyet, de a film stábjának néhány korábbi munkái, a rettenetesen túlbonyolított Karib-tenger-folytatások (különösen a harmadik rész) tükrében annyira nem meglepő. Ellenben közel sem annyira káros.

Azon a nyáron, ahol minden a túlzásokról szól, melynek túl hangos, túl hosszú filmjei közül első pillantásra a külföldi kritikusok által rendesen elcsipázott A magányos lovas sem lóg ki, igazán üdítő élmény volt azt látni, hogy végre itt egy film, ami ad az atmoszférának, karaktereket is épít, és nem csak összeköti az akciójeleneteket, de el is helyezi őket a cselekményben, továbbá míg mások magasról szarnak a történésekben lévő lukakra, ez nem kis iróniával egyenesen kiemeli azokat, hisz végső soron egy meglehetősen ködös tekintetű és elméjű öregember visszaemlékezéseiben látjuk azokat. (Látom is magam előtt David Damon Lindelofot, hogy "Baszki, ez nekem miért nem jutott eszembe? A Prometheust Paul Weylandnak kellett volna elmesélnie!")

Sajnos ehhez a meglepően erős oldalhoz egy végtelenül gyenge is betársul: mintha két, teljesen más hozzáállással érkező csapat által elképzelt filmkettős találkozna félúton, hogy megküzdjön a maga célcsoportja kegyeiért, hogy aztán végül egyiknél se érjen célba. Johnny Depp fáradóban lévő, de azért hellyel-közzel még működő grimaszai kannibál gonosztevőkkel (szívevés élőben, ez azzz!), drámai háttérhistóriával felvértezett karakterei paródia-poszterekről levakart karikatúrákkal, poros-véres leszámolásai burleszkbe hajló akciójelenetekkel, jól kidolgozott történései pedig közhelyes és béna fordulatokkal találkoznak. Az így keletkezett hibrid elől pedig csak nagyon nehéz jó szájízzel felállni.

Főleg a két és félórás játékidőt követően. Ellentmondásosnak tűnhet, amit írok, de vagy rá kellett volna hagyni még félórát, hogy a gondosan felépített, sok karaktert mozgató, vadregényesen kusza és szerintem épp ezért izgalmas cselekmény ne csapják rá az utolsó 45 percben az ajtót azzal, hogy most ide egy nagy és baromi látványos leszámolás kell, aztán balra el, vagy pedig ki kellett volna szórni egy csomó mellékszereplőt (Helena Bonham Carter féllábú madámjától kezdve Barry Pepper naiv századáig), és a film központi történéseit szögegyenesre kovácsolva kellett volna elmesélni, hogy a végkövetkeztetés az legyen, hogy ilyet már láttunk százat, de azért jól elvoltunk vele...

...mert egyébként párját ritkító darab A magányos lovas: bizonyos tekintetben iszonyatosan ambiciózus, hollywoodi mértékben oly merész, hogy a forgatást majdnem leállították félúton (végül Gore Verbinski rendező és Jerry Bruckheimer producer saját bérét csapolta meg, hogy folytatódhasson a forgatás), kacsingat a természetfelettivel, idézgeti a múltat (nem kis rokonságot vehetsz majd észre a Volt egyszer egy vadnyugattal), látványvilág szempontjából pedig mutatja a jövőt. Meg aztán ha másért nem, hát Bojan Bazelli elképesztően szép operatőri munkájáért, és Ruth Wilson ijesztő szájának tanulmányozása végett mindenképp érdemes beülni rá.

kövess minket facebookon és twitteren!