Derek Cianfrance nevét három esztendővel ezelőtt jegyezték meg a filmművészet elkötelezett hívei, amikor Blue Valentine című filmjében Ryan Gosling és Michelle Williams lehengerlő színészi kvalitásait felhasználva mutatta meg a szerelem azon oldalát, amelyiket a vásznon kevés alkalommal láthatunk, kivált ilyen minőségben. Bár osztatlan sikert nem aratott szokatlanul lélekölő, őszinte alkotásával, ahhoz eléggé meggyőző volt, hogy két évvel később ismét viszontláthassuk nevét a plakátokon, ezúttal is barátja, Ryan Gosling társaságában. Az önmagát, Sidney Lumet egy klasszikusát, és Inarritu legjobb pillanatait mesterien megidéző, mégis egy eredeti komplexumot alkotó The Place Beyond the Pines esetében három filmet kapunk egy áráért, és ha nem kapaszkodunk tíz körömmel a külvilágba, egy klasszikus születését is első sorból nézhetjük végig.
A film első szakaszában Handsome Luke (Gosling) életébe nyerhetünk bepillantást, és ahogy a Blue Valentine esetében, ezúttal is az egyik napról a másikra élő réteg szolgáltatja a közeget. A profi motoros mutatványos afféle kisvárosi törvényen kívüliként éli mindennapjait, amíg egy nap fel nem bukkan egykori kedvese (Eva Mendes), és a férfi tudtára nem hozza, hogy időközben gyermeke született tőle. A néző előtt ismeretlen, de gyaníthatóan légüres élet hirtelen megtelik értelemmel és célokkal, ám Luke jobb híján a legrosszabb útra lép, és barátja unszolására bankrablásra adja fejét. Az első néhány, sikeres akció után persze képtelen megállapítani, hol a határ, magára marad, hibát hibára halmoz, és elbukik. Cianfrance szokatlan módon ennél a pontnál egy elegáns mozdulattal irányt vált, és egy egészen új történetet kezd el mesélni, immár Bradley Cooper főszereplésével, aki a Silver Linings Playbook után második ízben bizonyítja, hogy lényegesen többre érdemes, mintsem jól fésült másnaposokat alakítson közepes komédiákban. A Cooper által alakított rendőr élete grandiózus fordulatot vesz, miután nem egész egy másodpercet tölt el közösen a vásznon a film másik főszereplőjével, hogy aztán Serpico legnehezebb napjait megidézve húzza el a függönyt a néző előtt, és engedjen betekintést a rendőrök végtelenül korrupt világába.
A Cianfrance és Ben Coccio által írt forgatókönyvből bűn volna ennél többet egy kritika hasábjain megidézni, de a családokon, generációkon és rontva született sorsokon átívelő parádés történet tanítani való profizmussal mozgat megannyi szereplőt, motivációt és érzelmet úgy, hogy a néző egy pillanatra sem marad kívülálló. A film nem ítélkezik és nem mutat helyes utat, csak mesél, és minden érzelmi kapcsolódást a befogadóra bíz, aki néha azon kapja magát, hogy bankrablókkal, és a makulátlannak látszó amerikai álomba foggal, körömmel kapaszkodó rendőrökkel éppen annyira képes azonosulni, mint a válaszokat kereső tinédzserekkel vagy a hányattatott sorsú, jól dönteni helyzetéből fakadóan képtelen anyával. Ebben hatalmas segítséget biztosít a színészi gárda, melynek egyetlen tagja sem alakít a kifogástalannál rosszabbul, ez pedig már önmagában ritka kincs. Gosling valószínűleg a ma élő legjobb filmszínész, a már említett Cooper eddigi legjobb alakítását nyújtja, Mendes lehengerlően érzelmes, az utolsó harmadban főszerephez jutó Dane DeHaan és Emory Cohen között pedig úgy szikrázik a feszültség, mintha legalábbis színészóriások tennék tiszteletüket a vásznon. Még a sorok íróját soha meg nem győző, szerepét persze ezúttal is kissé túljátszó Ray Liotta is úgy alakít, ahogy nem láthattuk már időtlen idők óta.
Mestermunka. Nem áll rá a kezem kisebb szavakra, mert a The Place Beyond the Pines nem egyszerűen jó és emlékezetes, sokkal inkább egy olyan alkotás, ami évek, évtizedek múltán is hivatkozási pont lehet. Iskolapéldája annak, hogy lehet a nézőt az első pillanatokban vállon ragadni, és érzelmi hullámvasutakon mozgatni majd két és fél órán keresztül, zseniális színészekből a legjobbat kihozni, emberközeli, már-már dokumentarista fényképezéssel, valamint kiválóan megírt és válogatott zenékkel mindent a legmagasabb pontra helyezni. Egy film, amiben egy puhává gyűrt régi fénykép, egy 15 év után előkerülő napszemüveg, egy eladásra váró használt motor annyi érzelmet váltanak ki a nézőből, hogy az már szinte nevetséges, nem is lehet más, nem lehet kevesebb, mint egy közel tökéletes alkotás, egy páratlan filmművészeti remekmű, ami, akárcsak a Blue Valentine, olyan helyekre kalauzol, ahol mindenki járt már, de nem szívesen megy oda vissza. Mert legalább egyszer mindenki volt már ott, túl a fenyvesen…