Cypher és Kitai, apa és fia (Will és Jaden Smith) űrhajótörést szenved a Földön, azon a bolygón, melyet ezer éve hagyott el az emberiség, mert már akkor is lakhatatlan volt. Az eltelt évszázadok során a természet ismét visszahódította a planétát, és mivel szép kis ökológiai felfordulást hagytunk magunk után, a túlélés érdekében lakói szívósabbá, keményebbé, veszélyesebbé váltak. Ebben a környezetben kell a Kitainak boldogulnia sebesült apja (táv)irányítása mellett, miközben a fentiekben már méltatott helyi flóra és fauna mellett egy olyan rém is les rá, amit ők hoztak magukkal.

Magával a filmmel szemben a következő sorok talán bonyolultak lesznek: a lehúzó külföldi kritikákat látva felkészültem a legrosszabbra, és arra, hogy majd azzal kezdem írásomat, hogy "azt hittem, a kritikusok már csak kötelező jelleggel ekézik Shyamalant, és a film nem is olyan rossz, mint a híre, de mégis az", csak hát az az igazság, hogy a film tényleg nem olyan rossz, mint a híre.

De nem is jó. Néhány környezetszennyezős bejátszás után mindjárt előzetesbe torkollik a film, ami intő jel: ha egy történet nem tudja megtalálni kezdőpontját, hogy aztán kifejtése során mutassa be azt a világot, amelyben játszódik - múlttal, jelennel és jövővel együtt -, akkor a lehető legolcsóbb, egyben leghervasztóbb megoldáshoz: a montázshoz fordul. Információk garmadája zúdul a nézőre, aki aztán kénytelen olyan figurákba kapaszkodni, akik maguk is a levegőben lógnak. Kitai és Cypher karaktere olyannyira kiforratlan, mint egy régi videojáték átvezetőképsorainak nem játszható karakterei: szövegük sem különb, és ugyan Will Smithnek nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy ne játsszon jól (esetenként sikerül is neki), a fiába minimális tehetség sem szorult. Sebaj, mire háromig számolsz, apa és fia, meg néhány névtelen karakter már el is indultak végzetes útjukra, és miközben űrrepülés meg úgy egyébként kommunikáció címén olyan terminusz teknikuszokkal dobálóznak, amihez képest a Star Trek maga a megtestesült konyhanyelv, már le is zuhannak a Földre.

Megvolt az intro: kezdődhet a játékrész. A joystick a súlyosan sérült Cypher kezébe kerül, a szabályokat is ő sorolja el: a Föld levegője mérgező, állatvilága életveszélyes, a hirtelen hőmérséklet-változások úgy szintén, és ennyi és ennyi időd van arra, hogy eljuss A-ból B-be, miközben ilyen meg olyan terepeken kell átvonulnod, és ilyen meg olyan, kisebb-nagyobb ellenfeleket kell legyőznöd. Egyetlen fegyvered egy 24-funkciós szablya, valamint öltözéked, amely jelzi a veszélyt. Milyen fokozaton szeretnél játszani?

Nos, a készítők a hard fokozatot választják, amely főleg a PG13-as besorolást és az itthon is megszerzett 12-es karikát látva fura, ugyanis a start gomb lenyomását követően igazi túlélőhorror veszi kezdetét, melyben félig elrohadt arcú szellemek, fákra feltűzdelt hullák és halomra gyilkolt emberszabású majmok látványa követik egymást. Hm. Bár a történet - ha lehet ilyesmiről beszélni - szemtelenül egyszerű, a Kitaira váró kalandokat mégis jó nézni, és itt kellene tényleg felfüggeszteni kicsit Shyamalan, a rendező ekézését, ugyanis a direktor ügyesen játszik a képekkel, kiengyensúlyozott tempót diktál, jól kezeli a látványelemeket és annak szereplőit, hol paráztat, hol ámulatba ejt, és ugyan a filmnek nincs egy kiszámíthatatlan momentuma (egy-két népmesébe illő, emiatt arcpirító megoldást és a kötelező, apa és fia közötti (táv)bonding belassulásokat leszámítva), mindvégig fenntartja a néző figyelmét. Csekély ugyan, de ez is erény.

Kár, hogy a Will Smith által megálmodott, aztán családi vállalkozássá alakított (még anyut is sikerült beültetni az egyik produceri székbe) sztorit elfelejtették megírni, amely Shyamalanra, az íróra nézve szégyen, habár az egykori csodagyerek utóbbi teljesítményét látva sajnos egyáltalán nem meglepő. Mint ahogy az odakent misztikum, és a környezetvédelmi okfejtés sem az, habár ez utóbbi ezúttal nem olyan arcba mászó, mint a bosszúálló növények vagy a gonoszsággal szembeszálló elemek. Gyerekeknek túl intenzív, felnőtteknek túl buta, mindezek ellenére mégis nézhető film A Föld után, amelyből könnyen lehet M. Night Shyamalan, Hollywood egyik legnagyobb kegyvesztettjének hattyúdala. Kár is lenne érte, meg nem is.

kövess minket facebookon és twitteren!