A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon debütált No a chilei Pablo Larraín tágabb értelemben trilógiának is nevezhető Pinochet-filmjeinek lezárása, ami legalább annyira illeszkedik a hármasba, mint amennyire kilóg belőle. A Tony Manero vagy a Post mortem inkább volt a politikai színtér előtt játszódó karaktertanulmány, míg a No sokkal közelebb engedi a Pinochet-érát. De nem csak ez, a hangnem is változott. Míg az előző két film (néha nézőt próbálóan) lassú, de mindenképpen nyomott hangvételű volt, a záró tétel már-már amerikaiasan építkező karriertörténet.

Emiatt gondolják úgy sokan, hogy az alkotás bekerülhetett az idegen nyelvű filmek Oscarjáért versenyző ötösbe, de ha még van is benne ráció, itt most nem csak erről van szó. A könnyedebb megvalósítás mögött ugyanis komoly, a világ számos részén ma is problémákat generáló kérdések vetődnek fel. Az alaphelyzet persze speciális: nemzetközi, de elsősorban az USA nyomására népszavazást írnak ki, hogy az emberek eldönthessék: akarják-e, hogy Pinochet újabb nyolc éven át uralkodjon rajtuk. Az ellenkampány lebonyolításához egy fiatal reklámfilmrendezőt (Gael Garcia Bernal) kérnek fel, akinek naponta kell megfelelően kitöltenie a rendelkezésre álló 15 percnyi műsoridőt a "nem" szavazatok növeléséhez.

Már önmagában is érdekes egy olyan esemény megjelenítése, amelyben egy diktátor teret enged maga ellen, de Larraín nem elégszik meg ennyivel. Fiatal hőse nem igazán foglalkozik a politikával, munkájára eleinte puszta reklámkampányként tekint. Ennek kapcsán természetesen felmerül a politika/politikus mint árucikk sokat vitatott kérdése, hisz prómotálása pontosan ugyanolyan fogásokat igényel, mint a legújabb mosópor. A film ezen szegmense ad némi szatirikus felhangot a történelmi drámának, hisz megjelennek azok az apró kis fortélyok, melyekkel hatékonyan lehet mozgósítani, egyben manipulálni a fogyasztót/szavazót.

A másik oldalon pedig ott van a szólásszabadság problematikája, mert hogy lehet valamit kemény diktatúrának nevezni, ahol megengedett az ellenkampány? A rendező a kampányba egyre inkább belebonyolódó, megfenyegetett főhősén keresztül erre a kérdésre is választ ad: az általánosan elfogadott definíció ellenére a szólásszabadság nem az, amikor mindenki azt mond, amit akar. Ez csak az alap, de a jog csak úgy lesz teljes, ha a beszélőnek semmilyen kára nem származik belőle.

De ezzel még mindig nincs vége, mert eme érdekfeszítő tartalomhoz érdekes megjelenítés is társul. A rendező nem csak a szokásos kellékek terén (kosztüm, díszlet), de képi világában is megidézi a nyolcvanas évek végének miliőjét, mivel korabeli tévékamerákat használt a forgatáshoz. Ez, és az archív felvételek beillesztése ugyan dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek, de mégsem válik dokumentaristává. A No sokkal inkább tűnik korabeli játékfilmnek, csakhogy az akkori "szólásszabadságba" még nem fért bele. Most viszont itt van nekünk történelmi dokumentumnak, korlenyomatnak, médiaszatírának és tartalmas szórakozásnak