A kunyhapult mögött zajló politikai csaták kerülnek terítékre a soron következő francia vígjátékban, miközben az isteni Rubert Duvall a saját temetésére készül...

Les saveurs du Palais (Ízek palotája). Érdekes alapötletre épül a franciák legújabb édesbús filmecskéje. A vidéki szakácsnőt beköltöztetik az elnöki palotába, hogy az elnök személyi szakácsa legyen, mert a nagy ember mindenáron egyszerű, hazai ízeket akar az asztalán látni. Ez eddig nem nagy szám, de ezzel a lépéssel meg is kezdődik a nagy csata a palota többi dolgozóját étkeztető főszakács és a talpraesett szakácsnő között, ami legalább annyira ádáz és aljas, mint az emberek sorsa fölött döntő politikai erők piszkos kis játszmái.

Sajnos a film ennél tovább nem megy. Bár a színészeken érződik, hogy szívvel-lélekkel csinálták ezt a mozit, a nagy egész lesüllyed egy átlagos morális tanmese szintjére. Győzelmek ütköznek erkölcsi győzelmekkel, miközben felvonul egy rakás ínycsiklandó falat - de a megnövekedett nyáltermelés mellett sem felejtjük el, hogy egy szombat délutáni tévéfilmet nézünk. Ettől függetlenül persze aranyos az egész, és a hölgyek is valószínűleg jobban meg tudnak mártózni a szószok és sajtok világában, de túl nagy elvárásokat senki ne támasszon a filmmel kapcsolatban.

Get Low (Szervezem a temetésem). Mindenki ismeri a morgós öreg figuráját, akiről furcsa történetek keringenek a helyi közösségben, a gyerekek pedig félnek elmenni a háza előtt - vagy rosszabb esetben kővel dobolják meg azt. Filmünk főhőse pontosan ilyen figura, ám a remete életet élő Felix egy napon megjelenik a városban és egy elképesztő ötlettel áll elő: meg akarja rendezni saját halotti torát, ahol minden vendég elmond egy történetet, amit róla hallott.

Így lesz közhelyből egy (fekete) humorral finoman átszőtt történet, és hogy nem válik az egész valami kis bagatellé, az az öreget megformáló Robert Duvall játékának köszönhető. Amit a forgatókönyv és a rendező nem, azt ő gyúrja kerek egésszé, az arcán ott tükröződik a több évtizedes magány, szomorúság, szeretetvágy és a teher, ami egy titok formájában nyomja a lelkét. Ez az arc adja a film költői szépségét, és amikor már rég összeállt bennünk a kép, még akkor is odaszögez a fotelbe, hogy lássuk minden rezdülését. Ellenpontként ott van ugyan Bill Murray ismét jól eltalált közönye, de a Get Low mégicsak egy színészóriás jutalomjátéka marad, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy jó volt teljesíteni Felix kérését, hogy legyünk tanúi az életének.