Ez is egy olyan film, melynek cselekményét boncolgatni kábé felérne egy tarkólövéssel, de mivel valamennyire azért csak be kell tájolni, meg aztán az első bekezdés mi másról szólna, mint a sztoritól, legyen itt annyi, hogy adott egy misztikus figura (a címszereplő), aki egy haldokló kisvárosban gyerekeket rabol el,, s van egy nő (Jessica Biel), aki kapcsolatba kerül az emberrablásokkal. Tudom, ennyi azért még nem elég, szóval gyorsan be is dobom az elkövetkező sorok nagy moneyshotját: a filmet a Mártírok író/rendezője követte el. Ó, már hallom is a csigolyáid roppanását, ahogy most kihúzod magad a székedben.

De az is lehet, hogy legyintesz, mert eszedbe jutotttak a posztmodern francia extrém mozi néhány egyéb szerzője, akik elmentek kurválkodni Hollywoodba, és olyan gagyikhoz adták a nevüket, mint a Tükrök vagy a Hitman - A bérgyilkos. Kapják be mind. Szerencsére Pascal Laugier volt olyan úriember (értsd, vakmerő állat), hogy első angol nyelvű produktumából is szerzői filmet faragott, és ennek talán pont az lett az ára, hogy a kanadai-amerikai-francia koprodukcióban készült művét gyakorlatilag eltemette a forgalmazó.

Sebaj, általában így születnek a kultuszfilmek. No,de mielőtt még elkezdenék túl nagy szavakkal zsonglőrködni, kicsit visszakanyarodnék a Mártírokhoz; a filmhez, amely miután szélsőséges erőszakosságával teljesen védtelenné teszi nézőjét, olyan gondolatsort zúdít a nyakába a hitről, a létről meg a világmindenségről, amely még a legelvetemültebb keresztényt is képes megingatni (már ha van olyan ortodox lélek, aki képes túljutni akár a film első néhány percén). A The Tall Man is hasonló trükkel él: horrorfilmnek álcázza magát - még csak nem is a legkörmönfontabbnak - , s közben olyan súlyos morális kérdéseket vet fel a modern társadalommal kapcsolatban, melyek elől a Családi Kör valamennyi tanult szakértője sikongatva menekülne.

Mindezek után az ember nem tehet mást, mint eltemeti magában az olyan kisebb-nagyobb dramaturgiai hibák és közhelyek okozta rossz érzést, mint az a fatörzs, amely a semmiből terem oda a főút közepére, vagy a fülsiketítő zörejjel eladni kívánt ijesztgetések, azon se filózik tovább, hogy mennyire volt jó ötlet Jessica Bielt megválasztani főszereplőnek (maradjunk annyiban, hogy a csaj korrekt), és azzal az enyhén viszkető kérdéssel sem szabad túl sokat foglalkozni, hogy egy kisvárosban hogy tudsz hosszútávon megőrizni egy olyan titkot, melynek szeme, füle és leginkább szája van. Ennél sokkal fontosabb az az eszme, melyet a film nem csupán felvállal, de azon nyomban meg is kérdőjelez, mert hát tökösnek kell lennie annak a szerzőnek, aki arrogáns kinyilatkoztatás helyett inkább elindít a vitát. Erről a filmről ugyanis érdemes vitázni.