Egy elmaradt és végül ki is maradt film okozta hiányérzet ellenére határozottan pozitív benyomást tett ránk első kiruccanásunk a miskolci Jameson Cinefestre, így szerkesztőségünk másodjára is felkerekedett múlt pénteken, hogy az egyik legizgalmasabbnak ígérkező napból is kivegyük a részünket. Amerikai független produkciók sorakoztak fel, vagyis az a kalap, amelyből ritkán húznak a hazai forgalmazók; megnéztük a Safety Not Guaranteedet, a Beasts of the Southern Wildot és a Smashedet.

Tekintve, hogy a hétvégét megelőző délutánról és estéről volt szó, a sajtó tapintható kisebbségbe került a városlakókkal szemben a nézőtereken. Számtalan iskolatáskás fiatal gyűlt össze a 16 órakor kezdődött vetítésre a nagyteremben (egészen pontosan, mint megtudtuk, hangversenyteremben, márpedig ott étkezni bizony tilos, hiába adnak akár az ezen eredeti funkciótól élesen eltérő, csúnya kifejezéssel popcornfilm irányába tendáló produkciót), míg este kilenckor a kisebb Uránia terem zsúfolásig megtelt (így a helyeket foglalni arcátlanság lett volna...), vagyis látványosan sokan döntöttek úgy, hogy a péntek esti program ingyen mozi lesz, filmtől függetlenül.

Ennek meg is lett az eredménye: a fesztivál filmvetítéseit ugyanis 20 ezren látogatták, ami méretes emelkedést jelent a tavalyihoz képest; 2011-ben ugyanis nyolcezerrel kevesebben tették tiszteletüket. A rendezvény koncertjeit 10 ezren tombolták végig, mi nem voltunk köztük, de a stílusos díszlettel és csinos hostesslányokkal fogadó Jameson Lounge-ba azért bekukkantottunk...

...mert a napunkat záró film után többünknek volt szüksége egy italra. A Részegen (Smashed) ugyanis az a fajta váratlanul félresikerült élmény, amin csak a pia segíthet. Ironikus, hogy egy az alkoholizmus sötét oldalát (mert hát bizonyosan van másmilyen is) felvillantó film után egyből a sörsátor felé vegye valaki az irányt, s ebből is látszik, hogy James Ponsoldt író-rendező mennyire nem volt képes a megfelelő mederbe terelni filmjét. A probléma nem pusztán az, hogy a Részegen tökéletesen ugyanolyan dramaturgiával él, mint a legtöbb függőséget, szenvedélybetegséget taglaló film, de a hangvételt sem sikerült úgy belőni, hogy az ne zökkentse ki időnként a szemlélőt, pedig egyértelmű, hogy Ponsoldt ezzel, vagyis a hangvétellel akart kitűnni a nagy átlagból. A helyenként viccesre vett figura meggátolja, hogy igazán belemélyüljünk a Mary Elizabeth Winstead által játszott főszereplő problémájába, mikor pedig drámaira vált, egyszerűen nem találja a hiteles közeget. Winstead éltetett játéka is zsákbamacska: helyenként stabil (jobbára a kínos helyzeteket vázoló jelenetekben), máskor erőltetett, ilyen például a kisiskolásoknak játékosan, ám illuminált állapotban tartott órák; illetve a sorsdöntő házastársi perpatvar, amely egyébként a történetszövésben valamiféle csúcspontot, Kate helyzetében pedig a mélypontot hivatott jelenteni, ami után időszerű a változás, ám az egész olyan hirtelen megy végbe, hogy a nettó játékidő a 75 percet sem haladja meg. Időnként azért valóban humoros film a Részegen, s drámai síkon sem teljes kudarc, köszönhetően a főszereplő ilyen-olyan helyzetekbe sodrásának, továbbá ha belegondolunk abba, hogy egy alkoholistának tényleg semmi sem lehet eléggé lent, ha a piáról van szó, akkor a látszólagos túlzások is elfogadhatók. Józan azonban a legkevésbé sem akar senki lenni a megtekintés után, sőt, tulajdonképpen az is lehet, hogy beszívott nézőkre szabták, mert úgy érthetővé válik, miért nem áll össze az egész.

Szerencsére mindez két olyan vetítést követett, ami többnyire beváltotta a reményeket. A Kockázatos túra (Safety Not Guaranteed) a manapság divatos indie-mozik nyomvonalán halad: furcsa szereplők, sok különös/vicces/kínos helyzet, egyre mérséklődő támaszkodás a forgatókönyvre és egy kis kacsintgatás a hollywoodi dramaturgia felé. A tengerentúli kritikusok szeretete érthető: már azt is értékelik, ha egy film épp csak egy leheletnyi frissességgel viszonyul az időutazás témaköréhez, márpedig a Kockázatos túra alapját tényleg érdekes ötlet adja. Egy újságíró és két gyakornoka próbál utánajárni egy hirdetés valóságtartalmának; egy férfi ugyanis útitársat keres időutazásához. A különc Darius (Aubrey Plaza) önként jelentkezik a szokatlan feladatra, és sikerül is elnyernie Kenneth (Mark Duplass) bizalmát. Ahogy egyre közelebb kerül a nagy-nagy utazás időpontja, úgy kerül egyre közelebb egymáshoz a két megszokottan szokatlan figura is, miközben Darius főnöke, Jeff (Jake Johnson) és a másik gyakornok is kalandokba és kapcsolatokba keveredik, sokkal földhözragadtabb, és egyébként nagyon is ismerős módokon. A túl sok fejtörésre alkalmat nem szolgáltató Kockázatos túra elegendő erőt merít a sztori egyszerű, de megfelelő kivitelezéséből és a jó színészgárdából. Plaza talán csak kettővel mosolyodik el többször, mint a Városfejlesztési osztály című sorozatban, azaz kétszer tesz így, de ez már elég, hogy elvesszünk benne, Duplass pedig megérdemelten lép a függetlenes színtérről a stúdióprodukciók reflektorfényébe Kathryn Bigelow idei rendezésében.

A középütt megejtett, valóban különleges A messzi dél vadjait (Beasts of the Southern Wild), melyet várhatóan még idén bemutat a Mozinet, Barna fogja majd értékelni a későbbiekben.

A 9. Jameson Cinefest díjazottjairól itt található információ.