Darren Aronofsky valamikor karrierje hajnalán elhatározta, hogy egyszer pankrátorokról és balett-táncosokról forgat filmet, és ugyan egy-két lehetetlen küldetést már maga mögött tudhat (például azt, hogy a Pi és Requiem for a Dream után volt olyan hollywoodi stúdió, amely anyagi lehetőséget látott a The Fountainben), kész csoda, hogy Aronofsky tényleg megcsinálhatta a pankrátoros és a balettos filmjét is. Megjegyzem, egyik sem volt éppenséggel sétagalopp, ám a kritikai és a közönségsikert elnézve jelenleg nem nagyon létezik olyan producer, aki nemet mondana neki, illetve nem nagyon készül olyan kis vagy nagy költségvetésű produkció, melynek rendezői székét ne ajánlották volna fel neki. Teljesen megérdemelten.
Darren Aronofsky valamikor karrierje hajnalán elhatározta, hogy egyszer pankrátorokról és balett-táncosokról forgat filmet, és ugyan egy-két lehetetlen küldetést már maga mögött tudhat (például azt, hogy a Pi és Requiem for a Dream után volt olyan hollywoodi stúdió, amely anyagi lehetőséget látott a The Fountainben), kész csoda, hogy Aronofsky tényleg megcsinálhatta a pankrátoros és a balettos filmjét is. Megjegyzem, egyik sem volt éppenséggel sétagalopp, ám a kritikai és a közönségsikert elnézve jelenleg nem nagyon létezik olyan producer, aki nemet mondana neki, illetve nem nagyon készül olyan kis vagy nagy költségvetésű produkció, melynek rendezői székét ne ajánlották volna fel neki. Teljesen megérdemelten.
Miután első három filmjében kitombolhatta magát, audiovizuális külsőségekben testet öltő ifjonti hevétől megszabadulva Aronofosky végre kész volt narratív szempontból és épkézláb történetek elmesélésére. Bár zsánerüket tekintve a The Wrestler és a Black Swan külön utakon jár, megvalósításukat és a főhős lényegét tekintve testvérfilmeknek tekinthetők. Aronofsky a Black Swanban is ugyanazt a lecsupaszított, kézi kamerás megközelítést és minimalista látványtervet alkalmazza, amely esetenként zavarba ejtően intim betekintést nyújt hősének gyötrelmes életébe, melyet hivatásának szentel: egy olyan szenvedélynek, amely kevés örömet nyújt, de a főhős mégis teljes odaadással, testének, lelkének totális kiszolgáltatásával űz.
De amíg Randy "The Ram" Robinson útja a lelki megtisztuláshoz vezet, addig Nina, a Hattyúk tava új változatának főszerepére kiválasztott balerina egyre mélyebbre gázol a zavarosba - saját zaklatott lelkének mélyére, amely tele van elfojtással, vággyal és félelemmel. És ezek egyre gyarapodó kivetülései pedig mind mélyebbre és mélyebbre taszítják őt az őrületbe.
A Black Swan végső soron lehetne akár az önfeláldozás tragédiája is, de Aronofsky inkább egy kitűnő pszichológiai horrort épít fel, és Polanski korai munkáit (a Repulsiont és a The Tenantet) és Cronenberg test(le)építő filmjeit idézve gátlásoktól megfertőzött, hasadt lelkekből szobor rémalakokat, mindezt visszafogott trükkökkel és bravúros ritmusban, amely hol a nyomasztó légkörre, hol a váratlan ijesztésre helyezi a hangsúlyt. Ha elég bátor vagy hozzá, akkor moziban nézed majd meg, hisz Clint Mansell lüktető nagyzenekari taktusainak és a nézőtér csalóka sötétjének hála a film sokkal jobban magába szippant.
Ami pedig Natalie Portman körberajongott teljesítményét illeti: fizikai felkészültsége minden elismerést megérdemel; a színésznő utoljára gyerekkorában balettozott, és a sok-sok éve szerzett ismereteit egy több hónapig tartó, intenzív edzésprogram keretében elevenítette fel, méghozzá elképesztő hitelességgel. Ugyanakkor ahogy azt Nina könyörtelen rendezője, Thomas (Vincent Cassel) az egyik jelenetben megjegyzi, a főhősnő legnagyobb riválisát, egyben vágyainak netovábbját megtestesítő Lily (Mila Kunis) talán ügyetlenebb, de ő legalább nem játssza meg magát: Portman játékával az a legnagyobb baj, hogy látszik, hogy játszik.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
