Egy tizenkét éves, pre-pubertás tinédzserfiú számára ez a film jelentheti a mennyországot. Én sem lehetettem sokkal több vagy kevesebb, mikor a szemem láttára először ütköztek meg a titánok (mármint a címben, ugyanis emlékeim szerint a régi változatban ugyanúgy nem szerepelnek titánik, mint az újban), még Ray Harryhausen darabos, de rendkívül hatásos asszisztálásával. Meg Bubóval, a mechanikus bagollyal, amely kétségkívül R2D2 babérjaira tört, de kétes sikerrel. Anno tágra nyílt érzékszervekkel meredtem a képernyőre, s nagy valószínűséggel most is azt tettem volna a moziban, ha az elmúlt húszon-akárhány évben egy percet se öregedtem volna.

Egy tizenkét éves, pre-pubertás tinédzserfiú számára ez a film jelentheti a mennyországot. Én sem lehetettem sokkal több vagy kevesebb, mikor a szemem láttára először ütköztek meg a titánok (mármint a címben, ugyanis emlékeim szerint a régi változatban ugyanúgy nem szerepelnek titánik, mint az újban), még Ray Harryhausen darabos, de rendkívül hatásos asszisztálásával. Meg Bubóval, a mechanikus bagollyal, amely kétségkívül R2D2 babérjaira tört, de kétes sikerrel. Anno tágra nyílt érzékszervekkel meredtem a képernyőre, s nagy valószínűséggel most is azt tettem volna a moziban, ha az elmúlt húszon-akárhány évben egy percet se öregedtem volna.

Hisz ez az a film, melyben a rusnyábbnál rusnyább monszterek egymás kezébe adják a lándzsát, íjat és egyéb ölő-gyilkoló eszközöket. Ez az a film, melyben eme monsztereket rezignált arccal és töretlen lelkesedéssel aprítja kis kockákra született hősünk, akiket tíz perc alatt be lehet tanítani a kardforgatás minden csínjára és bínjára, egy levegővel ötven méter mélyre merül, meg ilyesmi. És ami még ennél is fontosabb: ez az a film, melyben a monszter-apírítást egy pillanatra sem szakítják meg olyan zavaró dolgok, mint a "karakterleírás", a "cselekményszövés" vagy az "érzelmi konklúzió". A szépen kiművelt (értsd fizikailag) Sam Worthington papírvékony bosszúhadjáratát (melyben felváltva öl és üvölt) még egy nyavalyás csókjelenet sem színesíti, pedig nem más kínálja fel magát neki, mint Gemma Arterton.

De ez érthető. A tinédzserfiúknak nincs szükségük csókjelenetre: bőven elég, ha a felvillantott csaj jól néz ki és ha még kemény is (márpedig a megaskorpiókkal szembeszálló Gemma bizony kőkemény, öcsém), akkor az maga a tejjel-vérrel folyó Kánaán.

Louis Leterrier zajos fantasyjét szemlátomást Michael Bay világa ihlette, ami történetesen nem jó hír, de azért erényére legyen mondva, hogy a filmjének dimenziótlan szereplőit megtestesítő színészek végül megússzák különösebb blama nélkül. A TITANS mellőzi az ízléstelen poénkodást és a fejfájdító sipítozást - ugyan a Perseust kísérő kommandó tagjait aligha lehet megkülönböztetni egymástól (az ezúttal is remekelő Mads Mikkelsent kivéve, természetesen), de mégis olyan bandát alkotnak, akiket el lehet viselni a vásznon. Liam Neeson megint prédikál és tanítgat (nem hiszem el, hogy még nem unja), a sunnyogó, füstöt köpő Hades szerepében pedig Ralph Fiennes nyúlja le a fél filmet. Ugyanakkor a Poszeidón szerepében mindössze egy mondatra kárhoztatott Danny Huston azt sejteti, hogy az alig százperces csihipuhi mögött valahol egy igazi epikus fantasy lehetősége derengett, amit aztán egy óvatlan mozdulattal becseréltek egy iszonyatosan mű 3D-s matinéra.

Végül pedig egy jó és egy rossz hír: Medusa minden jelenete kincset ér. A Kraken pedig szart se.