A mai napon megjelent BD-változat kapcsán (teszt itt) ismét összegeztem, hogy számomra - majd tíz év távlatában - mit jelent ez a trilógia. Hasonlóra buzdítalak benneteket is: a kommentekben bátran fejtsétek ki, mit jelent számotokra "a film, amiben emberek mennek".

A mai napon megjelent BD-változat kapcsán (teszt itt) ismét összegeztem, hogy számomra - majd tíz év távlatában - mit jelent ez a trilógia. Hasonlóra buzdítalak benneteket is: a kommentekben bátran fejtsétek ki, mit jelent számotokra "a film, amiben emberek mennek".

A 2000-es évek elején jó volt nekünk. Ugyan Harry Potter mifelénk kitúrta karácsonyról, 2001 és 2003 között az ünnepek mégis Gyűrű-lázban teltek. Sőt, a bővített változatok megjelenésének köszönhetően még 2004. karácsonyára is jutott az örömből. Én azóta is visszasírom ezeket az időket, hisz Hollywood minden törekvése ellenére (AVATAR, NARNIA, KING KONG, et al), a szent ünnep mellé nem jár olyan eseményfilm, melyről barátok és/vagy családtagok társaságában úgy jöhetnék ki, hogy talán mégis minden rendben van a világgal.

Pedig LOTR-filmek – a regényekhez hasonlóan – nagyon is komoly dolgok körül forognak, melyeket Tolkien annak idején a világháborúban szerzett tapasztalatai alapján vagy inkább azok elől menekülve vetett papírra. A keresztényszimbólumok még hagyján (Frodó úgy cipeli az Egy Gyűrűt végzete felé, mint Jézus a keresztjét), de a történet olyan pszichológiai/filozófiai alaptételeket hordoz magában, melyeket előbb a hatvanas évek fiatalsága, majd az ő felerősített hangjuknak köszönhetően az egész világ magáévá tehetett.

Tündék, törpök és hobbitok ide vagy oda, A Gyűrűk Ura ugyanis az ember erényeiről és defektusairól mesél: az egyén fontosságáról, az individuum a mindennapokban és a történelemben betöltött szerepéről ugyanúgy, mint a humánum gyarlóságáról: a függőségről, a hatalomvágyról és az irigységről. Bátran felvállalt példázat ez magával ragadó történetbe ágyazva.

A film születésének hányattatott részleteit azok, akik végigvették a négylemezes DVD-k kommentárjait és sok-sok órát felölelő dokumentumfilmjeit, már bizonyára kívülről fújják, így talán érdekesebb lenne megvizsgálni trilógia jelenét és jövőjét. Hétvégén ismét Középföldén kirándultam, melynek szűk tíz esztendővel ezelőtti életre keltésekor maga az életre keltés volt az egyik legnagyobb erénye: egy-két trükk valóban deresebbnek tűnik, ám az az alaposság és szeretet, ahogy ezt a világot vászonra álmodták, ezúttal is pillanatok alatt magával ragadott.

A színészek, akiknek már puszta megjelenése is beszédes volt Sean Astin pufi arcától kezdve Christopher Lee ráncos, mégis lángoló tekintetéig. Új-Zéland csodálatos flórája, amely fantasztikus házasságot köt Alan Lee és a többiek által megálmodott díszletekkel. A Weta forradalmi speciális effektusai, melyek nem csupán költségvetés tekintetében tűntek hatékonyabbnak az ILM által kínált F/X-szel szemben. Howard Shore rezonáns muzsikája, amely azóta is ott visszhangzik a fejekben és természetesen Peter Jackson odaadó munkája, melyet nem lehet egyszerűen „rendezésnek” nevezni, sokkal inkább a nevelés, a dédelgetés, az álmodás és az alkotás ritka elegye az, amit véghez vitt.

Ami pedig a trilógia jövőjét illeti: a szuperprodukciók korát éljük. Bevételi és kiadási szempontból majd minden hónapra jut egy trónbitorló, közülük nem egy kacsingat Frodóék nagy kalandja felé, de ezeket a mozikat többnyire illékony élményként éljük meg. Jönnek és mennek, tartanak, amíg tartanak, de a pillanatnyi lelkesedésen túl egyik sem képes megragadni, énünk olyan elválaszthatatlan részévé válni, mint 30 évvel ezelőtt a STAR WARS, 20 éve a BACK TO THE FUTURE, 10 éve pedig a THE LORD OF THE RINGS. Az a generáció, amely ezeket átélte és megélte, valószínűleg a sírig magával hordozza majd őket. Példaként, kincsként: a sajátjaként.