Lefutottam a tiszteletköröket és vagy huszonháromszor átrágtam magam a sorrenden - higgyétek el, nem volt könnyű -, és megint csak arra jutottam, hogy nem volt rossz ez az év, de lehetett volna... De tényleg lehetett volna jobb is? Nem csak arról van szó, hogy XY éves koromra már minden filmes archetípust megismertem és egyszerűen már nem tudnak úgy meglepni, hogy kiugorjak a nadrágomból? Lehet, hogy az internetnek hála most már tényleg mindenhová ellátunk és most már nem tudunk új felfedezéseket tenni?
A mozi bizonyos vetületei konstans fejlődésen mennek keresztül: napról napra új technológiák debütálnak - és nem csak a 3D: a minap olvastam egy új maszk-felrakási eljárásról, amely jelentősen megrövidíti a maszkmesterek munkáját, így aztán Hellboynak/Mystique-nek/Gimlinek/stb. nem kell hajnali 3-kor beülnie a székbe, hogy aztán félálomban mondja végig a szövegét. Az új technológiák mellett új trendek is érkeznek, pontosabban újnak ható trendek, mert manapság már csak ráncfelvarrásról és remixekről beszélhetünk, és bármennyire sokan verik a nyálukat a mozIQ haláláról (néha én is szoktam, nem tagadom), azért minden TRANSFORMERS-re jut egy THE DARK KNIGHT, és minden AVATAR-ra egy DISTRICT 9 (kinek mi a kenyere, ugyebár). Szóval jó filmek voltak, vannak és lesznek - a dimenziók és éveim számától függetlenül. Itt jön tíz. (Kapcsolódó anyag: Top 2008, Top 2007, Top 2006, Top 2005)
Lefutottam a tiszteletköröket és vagy huszonháromszor átrágtam magam a sorrenden - higgyétek el, nem volt könnyű -, és megint csak arra jutottam, hogy nem volt rossz ez az év, de lehetett volna... De tényleg lehetett volna jobb is? Nem csak arról van szó, hogy XY éves koromra már minden filmes archetípust megismertem és egyszerűen már nem tudnak úgy meglepni, hogy kiugorjak a nadrágomból? Lehet, hogy az internetnek hála most már tényleg mindenhová ellátunk és most már nem tudunk új felfedezéseket tenni?
A mozi bizonyos vetületei konstans fejlődésen mennek keresztül: napról napra új technológiák debütálnak - és nem csak a 3D: a minap olvastam egy új maszk-felrakási eljárásról, amely jelentősen megrövidíti a maszkmesterek munkáját, így aztán Hellboynak/Mystique-nek/Gimlinek/stb. nem kell hajnali 3-kor beülnie a székbe, hogy aztán félálomban mondja végig a szövegét. Az új technológiák mellett új trendek is érkeznek, pontosabban újnak ható trendek, mert manapság már csak ráncfelvarrásról és remixekről beszélhetünk, és bármennyire sokan verik a nyálukat a mozIQ haláláról (néha én is szoktam, nem tagadom), azért minden TRANSFORMERS-re jut egy THE DARK KNIGHT, és minden AVATAR-ra egy DISTRICT 9 (kinek mi a kenyere, ugyebár). Szóval jó filmek voltak, vannak és lesznek - a dimenziók és éveim számától függetlenül. Itt jön tíz. (Kapcsolódó anyag: Top 2008, Top 2007, Top 2006, Top 2005)
10. SEVEN POUNDS (USA, 2008, Gabrielle Muccino)
A kritika többé-kevésbé kivégezte, az akadémikusokat hidegen hagyta és eme blogon is lesz legalább két olyan delikvens a szerkesztők között, aki a címet látva hangos "NOOO!"-t ereget az égbe. Meg tudom őket érteni: Will Smith románcba foglalt megváltás-története giccses, mint állat: a lehető legrosszabb jukebox-nótákat veti be és bizony ott kumulálódik benne egy olyan jelenet, melyben a főhős szarrá ázva rohan az utcán a szerelme miatt. De mire ez bekövetkezik, addigra az ember akciós lánya is egyfajta esőfüggönyön keresztül mered a filmre, és miközben a könnyeit törölgeti serényen, arra gondol, hogy milyen rég volt már, hogy egy film első percében berántotta és rákattintotta arra a történetre, amely talán hamar megfejthető (annyira azért nem), viszont legalább olyan gyorsan át is érezhető. Megvan: érezni, ez az, ez kell.
9. DISTRICT 9 (USA/Új-Zéland, 2009, Neill Blomkamp)
Mikor a szegénylegény felkerekedik és fele királysággal tér haza. Blomkamp mesébe illő felemelkedése egy YouTube-videóval és néhány reklámmal, valamint egy neves mentorral és egy hamvába holt HALO-filmmel kezdődött, majd egy ügyesen összeollózott története, tökéletes szerkezete, hiteles főhőse és még egy üzenettel is rendelkező filmsikerrel végződött, amely kb. annyiba került, mint dr. Manhattan pöcse, mégis ráfeküdt a box office-ra. (Kritika.)
8. LåT DEN RäTTE KOMMA IN (Let the Right One In, Svédország, 2008, Tomas Alfredson)
Kritikámban görcsösen belekötöttem abba, hogy a film egy szokatlan házasságról szólt, csupán a vőfély maradt otthon. Időközben azért rájöttem, hogy ez a svéd hideglelés egyáltalán nem erről szó. Nem a klasszikus vámpírhistória újszerű tálalásáról, egy körbe ujjongható arthouse horrorról, hanem annál sokkal emberibb tényezőkről: a magányról, az elidegenedésről, az első szerelemről, az utolsó szerelemről, a ragaszkodásról... az aberrációkról, a kihasználtságról, a visszaélésekről és végső soron egy majdani sorozatgyilkos lelkéről.
7. HAPPY-GO-LUCKY (Anglia, 2008, Mike Leigh)
Állítólag a szociodrámák kisrealista nagymestere azért forgatta le a HAPPY-GO-LUCKY-t, hogy kritizálóinak orrárra koppintson: tudok én ám feelgood filmet is forgatni, ha akarok. Bullshit. Bár Polly története szellemes és romantikus, a film lényege mégis inkább egy félreértett személy drámája, kinek tragikus sorsát nem csak a bigott sofőr verbális támadása, de a hajléktalannal való életveszélyes kokettálás is megjövendöli. Leigh ettől függetenül volt olyan furmányos és nem tűzött oda egy újságkivágást a film végére, amelynek headline-ja kb. így szólt volna: "Holtan találtak egy általános iskolai tanárt. 26 késszúrás végzett vele". (Kritika.)
6. THE WRESTLER (USA, 2008, Darren Aronofsky)
Rehabilitációs történet kamerán innen és túl. A tékozló fiú visszatért: Hollywood imádja az ilyesmit, mi meg persze átlátunk a szitán, de ha az álomgyárnak van olyan meggyötört szereplője, aki megérdemli az újra felzengő hozsannát, akkor Mickey Rourke mindenképpen az. Aronofsky minimalista eszközökkel leforgatott haláltusa-tézise pedig igazi férfihimnusz. (Kritika.)
5. BIKUR HA-TIZMORET (The Band's Visit, Izrael/Franciaország, 2007, Eran Kolirin)
Képzeld el a LITTLE MISS SUNHINE-t a tapsjelent nélkül, a NO MAN'S LAND-et vérfürdő nélkül vagy a THE VISITOR-t daesu véleménye nélkül. Naiv és túlon-túl optimista, ugyanakkor emberi és nagyon-nagy szerethető mese, amely egy olyan világ ígéretét hordozza magában, melyben a terrorizmus már csak a divatzsargon része lesz (értsd: fashion terror). A filmet a 2008-as izraeli filmhét keretében pörgették, talán egyszer hagyományos forgalomban is eljut hozzánk. (Kritika.)
4. THE CURIOUS CASE OF BENJAMIN BUTTON (USA, 2008, David Fincher)
A 2009-es Oscaron egy túllihegett mesefilm csúnyán elverte, mások szemében pedig olyan, mint a FORREST GUMP, csak más defektusokkal. Tévednek. A GUMP az életről regél, a BUTTON pedig a halálról. Az elmúlásról, amelyhez napról napra közelebb kerülünk: te is, én is, még Megan Fox is, bármennyire nehéz ezt róla elképzelni. Benjamin Button holtan születik, a halál veszi körül az öregek otthonában, a háborúban és akkor is, mikor a tetszhalott Tilda Swintonnal szembesül. Tökéletesen érthető az a döntés, amit Button élete alkonyán (hajnalán) hoz, mellyel jól be is tesz a hollywoodi nagydrámáknak és az Oscar-esélyeknek. Számít ez? (Kritika.)
3. UP (USA, 2009, Pete Docter/Bob Peterson)
Nem, nem és nem. A Pixar nem hibáz. Míg az összes többi animációs stúdió nem képes rádöbbenni arra, hogy egy "rajz"film nem csupán audiovizuális gegek egymásra lapátolásáról szólhat, addig a San Francisco mellett székelő varázslók emberibbnél emberibb történeteket mesélnek el, amely legalább annyit mond egy 6 évesnek, mint egy 66 évesnek: legutóbb egy olyan szerelemről szőttek futurisztikus mesét, amely túlnőtt a szerves anyagon, most egy síron túli love story-t oltanak kalandfilmbe. És az a nagy kaland, melyet eleinte én is hiányoltam, ott van egy megtört ember feleszmélésében. (Kritika.)
2. STAR TREK (USA, 2009, J.J. Abrams)
A sors iróniája, hogy a nyár legjobb filmje egy olyan franchise áthangszereléséből született, amelynek (az utóbbi években főleg) nem sok köze volt ehhez a szezonhoz, hisz a STAR TREK univerzumát mindig is körbelengett egyfajta karót nyelt sznobéria, ami megakadályozta abban, hogy kitörjön abból az egyre szűkösebb és életképtelenebb szegmensből, melyben politikailag korrekt és képzelet-gazdag kalandjai miatt tulajdonképpen nem sok keresnivalója volt. J.J. Abrams kellett hozzá, hogy ez a doktrínaváltás végre bekövetkezzen, és én emiatt rettenetesen boldog vagyok: egy új, szellemes, kalandos és okos franchise kapott űrszárnyra, amely olyan messzire merészkedhet, ahol még ember nem járt. Talán csak George Lucas. (Kritika.)
1. INGLOURIOUS BASTERDS (USA/Németország, 2009, Quentin Tarantino)
Ravasz fickó ez a QT. Direkt legyártott egy ócska filmet (DEATH PROOF), csak hogy következő munkáját jobb színben tüntesse fel. Nagyon is tudja ő azt, hogy az IB egy motherfucking masterpeice, még arra is veszi a bátorságot, hogy ezt a film végén ki is nyilatkoztassa. De egója nem csak ekkor megy messzire: filmje szentnek és sérthetetlennek hitt axiómákat változtat meg, de hát mindig is ezért szerettük. Bemutatkozása egy rablás történetét mesélte el, melyből maga a rablás hiányzott, második filmjében megöli az egyik főszereplőt, aki aztán a megkavart idősíkoknak köszönhetően később visszatér a filmbe. A BASTERDS - SPOILER!!! - pedig pofátlanul átírja a huszadik századi történelmet, mintha csak egy mese lenne. És még csak nem is emiatt jó. Végre egy hollywoodi film, melyben véresen komolyan veszik a nyelvet; annyira komolyan, hogy II. világháborús szituációja ellenére nem a felvillanó pisztolyok és puskák a legveszélyesebb fegyverek, hanem a szavak és mozdulatok. Kegyetlen humora, zseniális karakterei, kiszámíthatatlan fordulatai és feszült helyzetei mellett ennek köszönheti az ünneplést. (Kritika.)