A filmes naplómat böngészve némi csalódottsággal vegyes sóvárgással gondolok vissza az előző évekre, évtizedekre, amikor még 2-3 havonta biztosan befutott egy-egy olyan film, amire nyugodt... mit nyugodt: a lelkesedéstől torkomban dobogó szívvel vágtam rá a tíz-per-tízet. Idén ez csak egyetlen alkalommal történt meg, pedig nem is egy, hanem mindjárt két olyan produkció is befutott, melytől azt reméltem, hogy különleges kék emberek művelnek majd csodákat, ám mindkét alkalommal a csupán a szele érintett meg a varázslatnak és a nagy letaglózódás elmaradt.

Szerencsére az év nem maradt pozitív élmények nélkül: sírtam, nevettem, gondolkodtam és kikapcsoltam, s ha olyan őrületesen jókat nem is, de számos kiváló filmdarabot abszolválhattam 2009-ben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a végső  felsorolást csupán hosszú kínok árán sikerült tízfősre leszűkíteni, és mielőtt a végeredményt kihirdetném, legalább még egyszer annyi "vértanút" meg kell említenem, melyek ilyen vagy olyan okokból nem kerülhettek pontszerző pozícióba. Lássuk hát a "tiszteletteljes megemlítés" kategória szereplőit - bármiféle sorrend nélkül!

A filmes naplómat böngészve némi csalódottsággal vegyes sóvárgással gondolok vissza az előző évekre, évtizedekre, amikor még 2-3 havonta biztosan befutott egy-egy olyan film, amire nyugodt... mit nyugodt: a lelkesedéstől torkomban dobogó szívvel vágtam rá a tíz-per-tízet. Idén ez csak egyetlen alkalommal történt meg, pedig nem is egy, hanem mindjárt két olyan produkció is befutott, melytől azt reméltem, hogy különleges kék emberek művelnek majd csodákat, ám mindkét alkalommal a csupán a szele érintett meg a varázslatnak és a nagy letaglózódás elmaradt.

Szerencsére az év nem maradt pozitív élmények nélkül: sírtam, nevettem, gondolkodtam és kikapcsoltam, s ha olyan őrületesen jókat nem is, de számos kiváló filmdarabot abszolválhattam 2009-ben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a végső  felsorolást csupán hosszú kínok árán sikerült tízfősre leszűkíteni, és mielőtt a végeredményt kihirdetném, legalább még egyszer annyi "vértanút" meg kell említenem, melyek ilyen vagy olyan okokból nem kerülhettek pontszerző pozícióba. Lássuk hát a "tiszteletteljes megemlítés" kategória szereplőit - bármiféle sorrend nélkül!

Blogunk talán legnépszerűbb témájáról, James Cameron AVATAR-járól időközben már kiderült, hogy le is hozza a csillagot az égről, meg nem is: megvalósításában mindenképp mérföldkőnek számít, filmként ugyan csak egy a tömeges hollywoodi középből, moziélményként viszont többszörösen átélhető, már-már additív szórakozás. A nép rendesen zabálja is... Ennek épp ellenkezője mondható el Sean Anders és John Morris hisztérikusan vicces SEX DRIVE-járól, amelyet a tengeren innen és túl egyaránt totális érdektelenség fogadta (talán a Summit kihagyta a reklámbüdzsét a mérlegből?), ám bízom benne, hogy idővel megkapja azt, ami jár: kollégista bulik, össznépi házimozik kézről kézre adott titkos kincsét. Az utóbbi hetekben már három (többé-kevésbé) különböző társaságnak prezentáltam, óriási sikerrel. Szerintem ugorjatok be érte a legközelebbi tékába: most még Szilveszterkor is bent volt, jövőre talán már nem így lesz, ha tesztek róla.

Bár kb. annyi konyhai affinitással bírok, mint egy WC-pumpa, idén két olyan filmet is láttam, melynek abszolválása során az a számomra teljesen ismeretlen érzés kerített hatalmába, hogy jó lenne főzni valamit: a környezetem és saját egészségem javára ez a szándék szerencsére elmúlt, a filmek élménye viszont megmaradt. Ha van igazság a Földön, akkor a csupa szív JULIE & JULIA meghozza végre Meryl Streepnek a régóta esedékes harmadik Oscar-díját , míg a FUERA DE CARTA-t DVD-n tálalhatná egy szemfüles forgalmazó, ha már a Cirkóból aligha képes kiszökni ez a temperamentumos és forró konyha-komédia.

Vannak filmek, melyekkel (munkádból adódóan) annyit foglalkozol, hogy végül menthetetlenül beleszeretsz. Mikor először találkoztam az IL Y A LONGTEMPS QUE JE T'AIME-mel, csupán Kristin Scott Thomas földbe döngölő alakítását értékeltem, aztán idővel a kapcsolatok elveszítéséről és megtalálásáról szóló dráma csendes éneke is eljutott hozzám. Vannak mondatai és rezdülései, melyek azóta sem engednek.

Hasonló, ám még ennél is lehangolóbb érzések kerítenek hatalmukba, ha a MARTYRS című brutálhorrornak álcázott társadalmi drámára gondolok, amely a vallásnak egy nehezen felfogható oldalát tárja fel kompromisszumot nem ismerő, kegyetlen módszerességgel felépített képsoraival. Ennél jóval felhőtlenebb, bár kétségkívül karfaszorongató perceket szerez Sam Raimi visszatérés-a-gyökerekhez filmje, a minden bizonnyal nagy kedvvel leforgatott DRAG ME TO HELL, amely legalább annyira humoros, mint amennyire borzongató és majd minden percére jut egy olyan ötlet, amelyről napjaink szürke horrorocskái csak álmodhatnak.

Ötletekben (és némi horrorban) a CORALINE is bővelkedik, amely nálunk nehezen találta közönségét, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a fogatlan stúdiómesékre hangolt szülők torka összerándult hála a film szorongással és szürrealizmussal teli történetének, és eszükbe sem jutott, hogy a gyerekek bizony szeretik azokat a szorult helyzeteket, melyekből csak fantáziával és leleménnyel lehet kiszabadulni. Hasonló technikával, de egy egészen más közönség számára készült az ausztrál MARY & MAX, amely a generációk közötti barátságról mesél valahogy úgy, mintha az UP forgatókönyvét Charlie Kaufmanra bízták volna.

A MOON azon ritka sci-fik közé tartozik, melyek legalább annyit mondanak az emberről, mint a tudományról, és nem csupán megnyugtató, de egyenesen felemelő érzés azt látni, hogy a film hőse végül felülkerekedik a mindenféle fóbiával betámadható alapszituáción. Mert kell az optimizmus.

Nos, ez lett volna a "11-től 20-ig" kategória, hamarosan jönnek a legjobbak.