(SPOILERMENTES) Ha tavaly ilyenkor bárki azt mondta volna, hogy idén kétszer is hálát mondok Luc Bessonnak, valószínűleg megdobáltam volna T4XI DVD-kkel, de minimum kiröhögtem volna. Pedig ez a nagy helyzet: az embersen megírt TAKEN után most megint köszönetet kell mondanom a Franciának, Aki Pénzért Eladta A Lelkét, ugyanis ő volt az, aki észhez térítette Tarantinót.
(SPOILERMENTES) Ha tavaly ilyenkor bárki azt mondta volna, hogy idén kétszer is hálát mondok Luc Bessonnak, valószínűleg megdobáltam volna T4XI DVD-kkel, de minimum kiröhögtem volna. Pedig ez a nagy helyzet: az embersen megírt TAKEN után most megint köszönetet kell mondanom a Franciának, Aki Pénzért Eladta A Lelkét, ugyanis ő volt az, aki észhez térítette Tarantinót.
Történt ugyanis, hogy QT az istennek se tudta befejezni az INGLOURIOUS BASTERDS forgatókönyvét: azt a szkriptet, amin már évtizedek óta kotlott, amely eredetileg egy 1978-ban készült B-film hangoskodó remake-je lett volna Arnie és Sly főszereplésével - amolyan "man on a mission" háborús mozi rengeteg lövöldözéssel, üldözéssel és beszólással. De mint mindig, Tarantino ezúttal sem tudta lelőni magát: írás közben az akció egyre marginálisabb szerepet kapott, s a karakterek csak szaporodtak meg dumáltak, míg végül annyi mondanivalójuk lett, hogy a project egyszerűen túlnőtt azon a kereten, amit egy filmszínház elbírhat. QT végül úgy határozott, hogy a BASTERDS-ből csak minisorozat készülhet, úgy 10-12 részben, a BAND OF BROTHERS nyomdokain haladva. Ekkor találkozott Luc Bessonnal, aki eme tervét hallva csalódását fejezte ki: "Egyike vagy azon kevés embernek, akinek a filmjeiért érdemes moziba járni. Nem akarom, hogy olyan dolgokra pazarold az idődet, amiket otthon is megnézhetek."
És Tarantino észhez tért: tavaly tavasszal leült a szkript elé, minimum megfelezte, de inkább elharmadolta, karaktereket nyírt ki, jeleneteket rövidített le, végül júliusban azzal kereste meg producer-társát, Lawrence Bendert, hogy kész a forgatókönyv, és mit gondol, szerinte elkészülne a film a májusi Cannes-i Filmfesztre? A többi már történelem: tíz hónap alatt szétosztották a szerepeket, megtalálták a megfelelő európai helyszíneket, leforgatták és összevágták azt a filmet, ami az említett filmes eseményen ugyan megosztotta a kritikát, de nem távozott üres kézzel.
És hogy véget vessek a werkfilmes előjátéknak: a fentiekben ecsetelt hosszú fogantatással és a röpke vajúdással megszületett Tarantino legjobb filmje a PULP FICTION óta.
Lehet, hogy sokak szemében a KILL BILL a direktor legnépszerűbb produkciója, ám abban a filmben a sok-sok zseniális momentum csak nyögvenyelősen állt össze egységgé, s a kohézión a percenként változtatott hangvétel sem sokat segít, a DEATH PROOF pedig az üres fecsegés bántó színfóniája, melyben az a legfájdalmasabb, hogy Kurt Russell élete egyik legjobb alakítása megy füstbe a locsogás és (verbális) csoszogás közepette.
Ezúttal viszont QT megtalálta a status quót, pedig a BASTERDS-ben is több zsáner találkozik egymással (a nyitány Leonét idézi, az itt-ott feltűnő történelmi nevezetességek pedig egy bizonyos zsidó komikust, s persze, a 60-as, 70-es évek háborús kalandfilmjei is exhumálódnak), a cselekmény több szálon indul el, mégpedig olyan karakterek tolmácsolásában, akik talán soha nem is találkoznak, mégis hatással vannak egymás életére, s igen, a produkció csordultig van dialógusokkal, monológokkal és idézetekkel, melyek gyakorta a filmek világával kokettálnak, méghozzá egy olyan korszakéval, melyet már google segítségével sem könnyű megidézni.
Az INGLORIOUS BASTERDS-ről hiba lenne azt hinni, hogy akciófilm, legalábbis a szó hagyományos értelmében véve, ugyanis a filmben alig-alig van akció (ami viszont jön, az véres és meg nem alkuvó), mégis izgalmasabb, mint millió robbanás, mégis feszültebb, mint ezer sorozatgyilkos ámokfutása. Tarantino filmjében egyik olyan szorult helyzet követi a másikat, amelyből a hősök csak egyetlen fegyverrel: a saját szájukkal tudnak kimenekülni. Szerencsére a BASTERDS dialógusai elképesztően erősek - függetlenül attól, hogy angolul, németül vagy franciául halljuk őket: persze, hogy színpadiasak, persze, hogy előre megírtak, viszont a szédületesen jól megválasztott nemzetközi szereplőgárda profizmusának hála nem lehet nem nyakig merülni az izgalmakban.
A BASTERDS a felfedezések filmje: QT ezúttal nem rehabilitál elfeledett ikonokat, inkább ráirányítja Hollywood tekintetét a celluloid szülőföldjére, s központi szerepeket bíz kvázi noname német, osztrák, francia és brit színészekre: hogy bejött-e a számítása? A Bestiák lefülelésén dolgozó, félelmetesen művelt és még annál is könyörtelenebb Hans Landát alakító Christoph Waltz elnyerte Cannes-ban a lejobb színésznek járó díjat, s nincs az az isten, hogy jövő februárban a neve ne bukkanjon fel az Oscar-díjátadón.
A történelmi filmek rákfenéje maga a történelem, amely hűséget vár el, Tarantino rendezése viszont egy alternatív múltban játszódik; ezt a felütéssel ("hol volt, hol nem volt") és a lezárással egyaránt érzékelteti, szóval a történelmi események súlyosságára hivatkozva számon lehetne kérni a filmen a folyamatosan jelenlévő cool attitüdöt, de nem érdemes. Az INGLOURIOUS BASTERDS is egy ízig-vérig Tarantino-mozi, amely a mozi szerelmeseinek szól - nem ritkán magukról, a mozi szerelmeseiről.