Mindenről Batman tehet. A Sötét Lovag nevéhez híven feketére festette a nyári moziszezont, s ezzel szanaszét kereste magát és még egy csomó elismerést is bezsebelt. Melyik másik franchise lovagolta volna meg ezt a trendet hamarább, mint a Warner Bros. másik üdvöskéje, Harry Potter? Természetesen a gyülekező felhőkért nem lehet egyedül a THE DARK KNIGHT-ot felelőssé tenni, hisz már maguk a könyvek is kötetről kötetre egyre komorabbak, s ez a borongós érzés már a harmadik - a mai napig a legjobb - filmes epizódon is kiütközött, arról viszont Nolan filmjének brutális sikere tehet, hogy a THE HALF-BLOOD PRINCE-re ilyen sokat kellett várnunk.

Két év alatt filmek jöttek, gyerekek mentek, sokakban csitult a Harry Potter-láz - legyen szó ünnepi vagy nyári történésről - és jelenleg a frász se tudja, mi a trend, de a szemüveges varázslófióka mintha kizökkent volna az időből. Nem is csoda, hogy a film első fél órájában nehezen megy a belerázódás: a néző forgolódik ide és oda, hogy ez most ki és mit csinál és miért csinálja; summa summarum, baromi jól jött volna egy "az előző részek tartalmából" jellegű expozíció.

Hardcore Potter-fanok természetesen azonnal be tudják lőni az eseményeket, habár a nyitányban szereplő londoni rombolás még őket is mellbe vághatja - a szó pozitív értelmében véve -, aki pedig némi értelmet is keres ebben a varázsló-bizniszben, az jogosan felróhatja, hogy a Temzén átívelő gyaloghíd szétkapásának miért nincs bármilyen következménye - mugli-világon innen és túl. Engem például érdekelt volna a "big picture", legalábbis jobban, mint a visszaköszönő kviddicsezés és az a szerelmi huzavona, amelyben ezúttal valamennyi főszereplő és még vagy egy tucat mellékszereplő kiveszi részét. Hisz az isten szerelmére, háború dúl!

Erről a Roxfortban tudomást sem vesznek: a hatodikosok inkább azzal vannak elfoglalva, hogy végre elveszítsék a szüzességüket, így a film gyakorta köt villámházasságot az AMERICAN PIE-jal, hogy aztán egy drasztikus drámai fordulat (általában néhány Halálfaló feltűnése vagy a saját közösségétől is elszakadni látszó Draco Malfoy gyanús mesterkedése) formájában váljon el tőle. Ezt még mindig nem lehetne felróni a filmnek, hisz a tinédzser lamúr a könyvben is jó pár oldalt felfal, de ami írott formában bájosan éretlen és természetesen esetlen, az filmen sajnos inkább hat érdektelennek, mi több kínosnak (mind közül kiemelkedik Ron és valami túlbuzgó kiscsaj szakítása, amihez az egész tanári kar asszisztál Pitontól Dumbledore-ig).

Ugyancsak elmarad a siker a szereplők belső vívódásának (hello, Batman!) érzékeltetésénél: Daniel Radcliffe akkor a legjobb, ha ügyetlen bohócként vergődik hol a szerelemtől, hol a szerencse elixírtől ittasan - arra viszont teljességgel képtelen, hogy érzékeltesse azt a megsemmisítő erejű felismerést, amivel Harry Potter figurája szembesül, mi szerint tényleg ő a kiválasztott, tényleg rajta múlik minden, s a felnőttek is tőle várnak segítséget.

Sajna a könyv erényeivel szemben a hibáinak nem sikerült elsikkadnia, ezek közül is a legnagyobb maga a cselekmény, amely befejezését leszámítva csupán alabiként funkcionál, hisz a filmet látva sem vagyok meggyőződve arról, miért kell Harry-nek és Dumbledore-nak egy egész évet arra pazarolnia, hogy a bájitaltan új tanárából (Jim Broadbent) kicsaljanak egy emléket Voldermorttal kapcsolatban, hisz nem tűnt annyira elmeháborodottnak, hogy ne fogja fel a helyzet súlyosságát. De nem csak Dumbledore és Potter türelmes vele szemben, hanem szemlátomást Voldermort is, aki eme évet bújdosással tölti, s néha-néha bevet egy-egy Halálfaló-kommandót, de csak azért, hogy ne feledd: háború van!

Az emlékeztetőkre pedig szükség van, mint egy falat kenyére, hisz a harcok egyelőre csak a fejekben dúlnak, de ennek érzékeltetéséhez sem a címszereplőt, sem pedig a barátait alakító színészek nem elég tehetségesek, így aztán különösen kriminális húzás David Yates rendezőtől és Steve Kloves forgatókönyvírótól, hogy a Potter-filmekben közreműködő zseniális felnőtt színészgárda nagyja ebben az epizódban maximum vendégszerepet kap.

Ugyanakkor a direktor megérdemel némi vállveregetést is, hisz a filmnek könnyen felismerhető és elejétől végéig konzekvens látványvilága van, amely még a legapróbb momentumokba is képes varázslatot csepegtetni - legyen az bármely sötét. Kár, hogy a pattanásos/korai magömléses romantikával ("de elvinném egy körre a seprümön") szembeállított, színészi kvalitás híján működésképtelen vívódás totálisan érdektelenné teszi az atmoszférát és a rezzenéstelen arccal tűrt befejezést látva végsősoron magát a filmet is. De emiatt hibáztassuk Batmant.

Az IMAX-élményről:

A HARRY POTTER AND THE HALF-BLOOD PRINCE lesz az első olyan élőszereplős egészestés film, amely végre a hazai IMAX-mozit is eléri (a Cinema City Arénában, ha valaki nem tudná). Jómagam utoljára Washingtonban jártam IMAX moziban, ott két 3D-s természetfilmtől kaptam elég durva migrént, de ez esetben ettől nem kell félni, ugyanis a filmnek csupán az első 12 perce merészkedik ki a harmadik dimenzióba, az azt követő szűk 140 perc hagyományos 2D-s élményt nyújt, csupán baromi nagy méretben. Eme gigantikus élményt a ma délelőtti vetítésen azért némileg aláásta az a (szereplők fejéhez képest) légyméretű piszok, ami a vászon mértani közepén virított. Remélhetőleg a premierre ezt sikerül eltűntetni.

Kapcsolódó anyag:

HARRY POTTER AND THE ORDER OF THE PHOENIX filmkritika
HARRY POTTER AND THE GOBLET OF FIRE filmkritika
HARRY POTTER AND THE HALD-BLOOD PRINCE könyvkritika
HARRY POTTER AND THE DEATHLY HALLOWS könyvkritika