Az amerikai kritika meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítette Michael Mann új filmjét, melynek hőse, John Dillinger a két világháború között lezajlott világválság végén rendezett bankrablásokkal, szökésekkel és nagy utcai lövöldözésekkel vegyes, tehát filmbe illő - és több alkalommal meg is filmesített - ámokfutást. Tudatalatt talán azért volt szőrősebb a kritikusi szív, mert a recenzorok ízléstelen tréfának tartották azt, hogy Mann vad ötleteket osztogat, mikor jelenleg is épp válság van, de ez túl abszurd érzés, hogy bárki is felvállalja: a szájhuzogatást leginkább annak tudták be, hogy a film nem hozza le a földre a már a maga korában is romantizált hőst, nem próbálja meg demisztifikálni, nem hatol bele a fejébe - legalábbis addig a bizonyos mozilátogatásig nem.

És ezért én végtelenül hálás vagyok. Manapság a hősfilmek (legyen szó anti-, képregény- vagy újragondolt herókról) szinte kivétel nélkül a dekonstrukcióról szólnak, mindegyik be akar pillantani az álarc mögé, előkaparni valami sötét titkot, ami új megvilágításba helyezi, realistábbra színezi a hőst. Michael Mann is megtehette volna ezt: Dillinger lehetett volna mániákus depressziós, a túlkapásaiba és a reflektorfénybe beleőrült idegroncs, s Johnny Depp minden bizonnyal be is gyűjtötte volna vele harmadik Oscar-jelölését, de Mann lemondott a boncolgatásról, s meghagyta az udvarias, szuperszexi bankrablót enigmatikus hősnek, aki azért rabol, hogy fényűző életet élhessen; nem másért, pontosan ezért.

Mann eme hitvallás kiteljesedéséhez fest izgalmas tablót, miközben egy pillanatra sem bagatelizálja el sem a kort, sem pedig a kor szellemét; miközben a gengszterek és zsaruk teszik a dolgukat, s elképesztő sebességgel pörögnek az események, a néző nem hiszi azt, hogy ez csak egy fast-food mozi, ami első percétől a végig tök izgi, csak egy perccel se tartson tovább a vége feliratig. Ebben nagyon sok szerepe van Spinotti kamerájának, a speciális képi- és hangeffektusok mellőzésének, s Mann ama jó szokásának, hogy díszletek helyett eredeti helyszíneken forgat - és ez a PUBLIC ENEMIES esetében is így van, ugyanis jó néhány kulcsfontosságú jelenetet ott vettek fel, ahol azok 75 éve megtörténtek.

Minden modernizációja ellenére a film mégis azokat a klasszikus gengsztertörténeteket idézi, melyekben a halálosan megsebzett rosszarcúak még eleresztenek egy sorozatot a levegőbe, a verőlegények ingujjukig izzadnak, a nők pedig csodálatosak és könnyűek. Azokat, melyeket Dillinger maga is végtelenül imádott. Depp, Bale és valamennyi mellékszereplő fürdőzik is keménykalapos karakterükben, talán csak Cottilard gyengélkedik - de az utolsó 20 perc azért neki is meghozza a rivaldafényt. Gyors mozi, csöppet sem gyorsan múló hatással.