A STAR TREK-et és a WOLVERINE-t látva könnyelműség lenne azt állítani, hogy Hollywoodban idén tetőzik az eredettörténet-mánia, ugyanis az eljövendő nyarak és telek valószínűleg egy rakat "begins" filmet szállítanak majd, amiből Magneto és Superman visszatekintője már szinte biztosra vehető, sőt a THE THING újrája is az eredeti előtt fog játszódni egy táborral.

Ikonok, típusfigurák ilyetén leleplezése előtt azért fel kellene tenni a kérdést: tényleg érdekel ez minket? James Bond állományba vétele? Jöhet. Bruce Wayne első tánca a belső bőregérrel? Naná. Logan találkozása az adamantiummal? Nem erről szólt véletlenül az előző X-MEN-ekből legalább kettő? Természetesen aligha akad szebb látvány a trikóra vetkőzött, brutáltortává fazonírozott Hugh Jackman dühöngésénél, de az ember többet várna a pénzéért egy egészestésre bővített "az előző részek tartalmából" összeállításnál. Ennél többet a WOLVERINE ugyanis aligha nyújt.

Lelkes voltam, nem vitás, hisz az előzetesek jó pár új és nem kevés régi mutánst ígértek - az előbbiektől új dimenziókat, az utóbbiaktól vastagabb árnyékot vártam, de minden tekintetben csalódnom kellett: az újoncok elnagyoltak, szellemképesek; tesznek-vesznek, mutatványokat és/vagy beszólásokat gyártanak, de nincs mögöttük sem jellem, sem szellem. A régiek pedig semmit sem tesznek hozzá korábbi jelenésükhöz, s ebbe sajnos a címszereplő is beleértendő. Hová tűnt az elidegenedés soha ki nem merülő témaköre? A kisebbségi érzés? A humánum?

Wolverine tragikus gyerekkorát letudhatod egy levegővétellel, aztán jön a gyorscsévélés, s máris azokat a képsorokat élheted át, melyeket az X-MEN 1-2-ben látott flashbackekből ismerhetsz. Sőt, az új karmaival felszerelt Wolverine az első ügyetlenkedést követően az egész X-MEN filmuniverzum legprofibb mutatványát hajtja végre, amely kétségkívül látványos, de hol marad a tanulás, a felismerés izgalmas és emberi folyamata?

A papírvékonnyá soványodott figurát a történések sem segítik: az akciójelenetek többsége abból áll, hogy elhidegült (fél)testvérével, Victor Creeddel zavar le hangos csörtéket, melyek már csak azért sem túl izgalmasak, mert mindkét karakter visszaköszön a későbbi (illetve korábbi) epizódokban. Apropó testvériség: azt még értem, hogy az X-MEN-ben Logannak nem ugrik be, ki az a szőrös gazfickó, aki Sabretooth névre hallgat, de hogy az utóbbi miért nem kokettál a bratyóval, az előttem sötét.

Mint ahogy az sem világos, hogy lehet megtűrni olyan cinkes jeleneteket, melyekben Wolverine megszerzi a bőrkabátját egy Ben és May Parker szerű duótól.

Ettől függetlenül a film határozottan élvezhető. Az Oscar-díjas TSOTSI-t dirigáló Gavin Hood remek játékosnak bizonyul a nagyköltségvetésű mozik porondján is, s még véletlenül sem próbál köldökfigyelős patronokat puffogtatni. Tisztességes, ugyanakkor felszínes szórakozást gyárt, amelyben jól ismert (és szeretett) hőse teszi azt, amit hétköznaponta szokott. Egy hangyányival sem többet.