Remélhetőleg Brumit nem ijesztette el a szigorú bírálás, mindenesetre amíg a gondolatait gyűjti, addig én is ejtek néhány szót a tegnap látott két filmről.

Byôsoku 5 senchimêtoru/5 Centimeters per Second (2007)

Netszerte odáig vannak, meg vissza ettől a (látszólag) szkeccsanimétől, ami különösen nagy dolog, lévén (a csóró, de falánk emo-kultúrát leszámítva) az animék immáron a J-horrorokkal és a koreai Hollywood-parafrázisokkal együtt visszasülyedtek a rétegfilmek közé, szóval oda, ahonnan a gyorsuló internetnek hála néhány évvel ezelőtt kiemelkedtek.

Ez a példány viszont a Titanicunkra is kapott jegyet, s majdnem teltházzal ment, pedig az élményt rendesen kikezdte az elviselhetetlenül feltekert hangerő, meg a lelombozó képminőség (DVD volt a forrás, nem vitás, pedig a film már BD-n is beszerezhető). Mindettől függetlenül a közönség csendben és tágra nyílt érzékszervekkel falta a képsorokat, melyek töményre komponált audiovizuális masszaként mászott a nyakunkba. Az egzisztenciális giccs olyan mértéket ölt ebben a filmben, hogy ha nem menekülsz ki a teremből, akkor a film elől sem menekülsz: az egyetlen mód a befogadás.

Emésztettem is magam az élet által szétválasztott, majd a távolságot csak nehezen áthidalni képes kisikolások szerelmén, majd a beteljesületlen középiskolás románcon is, melyet a nagyvárosi taposómalom és a kiégettség elsietett pontokba szedése zárt, mintha a direktor úr nem mert volna felrázni az olyan szépen megkomponált szerelmi bánkódásból, nyomaték gyanánt oda is nyomorított egy förtelmes dalt a végére, melyet a korábban látott képsorok és kifelejtett momentumok montázsszerű megabombája ékesített. Menekültünk.

Adventureland (2009)

Úgy tűnik, a tinédzser románcról már nem lehet újat mondani, ugyanakkor nem is lehet elégszer hallani ugyanazt, hisz a legtöbbünkben kellemes emlékeket (vagy ha kimaradtunk belőle, akkor melankóliát) ébreszt az első szerelem/szex/spermávalízesítettsör látványa. Greg Mottola a SUPERBAD után ismét felmondja a leckét főszerepben a THE SQUID AND THE WHALE című köldöknézősből ismerős Jesse Eisenberggel, aki szerencsétlen, szűz, mégis szeretnivalóan szellemes lüke (Michael Cera valószínűleg nem ért rá), valamint Kristen Stewarttal, aki ugyanazokat a félig elszállt, "nem érzed jól magad, aranyom?" manírokat hozza, mint minden más filmjében, ugyanakkor meglepően értelmes és érett módon reagál a különböző konfliktusokra, amellyel mélységet visz a Judd Apatowosan szívós/ivós és szemlátomást imprózott, de még működő idétlenkedésbe. A félőrült vidámpark-igazgatót alakító Bill Hadernek meg ideje lenne adni egy főszerepet. Kifelé menet azért ne felejtsd el elfelejteni, mit láttál.