minden szökőévre jut egy normális magyar közönségfilm: 2008 valóban szökőév, de hogy a pánik mennyire normális, hááát...

vannak kiemelkedő érdemei, annyi szent. a kvázi főszereplőnőt alakító, nálunk eleddig főleg színházban mozgó gubík ági példának okáért remekel a vásznon, és még a megjelenése is különleges, ugyanakkor bánsági ildikóhoz képest még kutyafüle, de hát neki a szeme alatti szarkalábában ott van a magyar színészörökség. le is nyúlja a film legjobb poénjait, és tényleg akad egy-két igazán szellemes megmozdulás. ami pedig a legmeglepőbb, hogy a köznép által szeretett/utált till attila rendezőként egészen megbízható, már-már kreatív dolgokat művel.

forgatókönyvíróként viszont már nem olyan ügyes. filmje szerint a világ tele van pánikbetegekkel, s úgy tűnik, az a legjobb gyógymód, ha az egyik páciens kúrálgatja a másikat. vagy nem. inkább utazzanak külföldre, menjenek innen. passz. kapuzárás, kapunyitás, coming out és closing in: van itt minden, csupán valódi tartalom nincs. ó, persze, a film szórakoztató, könnyed valami akar lenni, csak néha erőteljesen drámai hangot üt meg, s ha már így kibabrál a nézővel, akkor ő igenis súlyt vár a komolyságtól. de nem nagyon kap. a megrendítő fordulatok (vajh képes lesz-e kimenni azon az ajtón, hogy visszatérjen a valóságba? vajh a nyomozó bevallja-e a rendőrfőnöknek, hogy meleg?) leginkább egy kiszámítható - és mégis megvigyorogtató - poénra vannak kihelyezve: olyanra, amitől egy pillanatra feleded a balkánt, de még nem érzed magad amerikában. és európában sem.