bámulatos ez a film. bámulatos bukás. és mégis kiemelkedő darab. aligha tudnék olyan rendezőt említeni, aki képes lett volna filmvászonra ültetni ian mcewan több részre szabdalt, nyelvezetében, ritmusában, leíró készletében, alle zusammen: stílusában váltakozó művet, s elkerülte volna a "zagyvaság!" vádját. joe wright meg sem próbálkozott ezzel: filmjének elejétől végéig markáns jegyei vannak, nem csupán a kertes-lombos albioni rezidencia, de a háború sújtotta észak-franciaország is varázslatosan fest, és még a haldoklók sóhajaival feltöltött kórház-falak is mesés kalandokat ígérnek.

kalandokat érzelmekről, vágyakról és bűnökről. valahol a második világháború küszöbén a kis briony (saoirse ronan) látott valamit, amit nem kellett volna, de legalábbis nem úgy, ahogy azt 13 évesen, tinédzser álmokkal terhes fejjel értelmezte. briony bűnt követett el, s ezzel néhány ember élete örökre megváltozott. eme tettnek múltját, jelenét és jövőjét tárja fel az atonement epikusan, nagy hatású képek és erőteljes dramaturgia kíséretében (utoljára talán a notes on a scandal volt ennyire feszes), ám mégsem hiánytalanul.

a nyitány elsietett: még szinte meg sem szárad a jellemek felszkiccselésénél használt festék, de már meg is történt tragédia, s mielőtt megtalálhatnád a karaktereken az érzelmi fogodzkodókat, már el is sodorta őket a cselekmény vihara. a könyv ismeretében is úgy éreztem, mintha egy-két lépéssel le lennék maradva - no nem a cselekmény mögött, hisz azt wright kiválóan közvetíti. amit a fiatal direktor és christopher hampton forgatókönyvíró képtelen átadni, az azok az apró nüánszok, gondolatfoszlányok, külső és belső élmények, melyek nem csupán a szereplőket árnyalják, de tetteiket is megmagyarázzák. a kapaszkodót vissza- és előre utaló magyarázatok, jelszavak és elég gyakori szerelmi vallomások szolgáltatják. hangsúlyozom: ötletem sincs, én hogy ültettem volna át ezeket az egyéniségeket a mozgóképes médiumra, hisz a vásznon látható figurák is élnek és éreznek, csak felületesebben.

de a film minden sekélyességével együtt is kiválóan működik. és nem csak a remek történet miatt. joe wright nagyszerű direktor: csodálatosan bánik a látvánnyal és a ritmussal, már játékfilmes bemutatkozása, a büszkeség és balítélet is olyan volt, mintha nem rendezték, hanem komponálták volna: az atonement is végig zenél, még akkor is, mikor dario marianelli fenomenális taktusai épp elhalnak. a dunkirki káoszt bemutató, több száz statisztát mozgató, vágás nélküli képsorok előtt csodálattal hajtok főt - simán az év legnagyobb jelenete. a színészek - még a vészesen lefogyott keira knightley is - meggyőzően pumpálják a vért karaktereik ereibe, s nem először mondom, hogy james mcavoy előtt óriási jövő áll. a film valószínűleg jól fog teljesíteni az idei díjszezonban, és úgy tűnik, a merchant-ivory filmek öröksége  - rendes adag modern színezékkel átmosva, de - jó kezekbe kerültek. (trailer)