Manapság nem gyártanak igazi romantikus filmet. A futószalagon érkező romcomok és remakek korában nincs olyan alkotás, mely összetettebb érzelmeket állítana a középpontba - talán a Before Sunset volt az utolsó ilyen mozi, de már ott is érezhető volt a két Linklater-film közt eltelt kilenc hosszú év. Nem csoda hát, hogy hatalmas várakozással tekintettem az Atonement elé; persze az alapul szolgáló Ian McEwan regényből megtudhattam volna: a szerelem itt sem központi téma, csupán megdönthetetlen erejű mozgatórugó.

A végzetes érzelmek már a film első perceiben feltűnnek, és megnyugvást csak az utolsó képsorokban, a mindent tisztára mosó víz menedékében találunk. A 13 éves Briony (Saoirse Ronan) írógépétől felállva rögtön felfedi a kertben dolgozó Robbie (az Oscar-esélyesként emlegetett James McAvoy) iránt táplált érzelmeit. Gondolatai talán gyermekiek, csakúgy, mint a fiú által később nővérének írt levél, de nem változhatnak. A mindent átfűtő vágy és szenvedély (mely a fantasztikusan vágott könyvtárjelenetben éri el csúcspontját) csupán az események irányítója, önmaga konstans, megmásíthatatlan. Uralma pedig nem ismer határt: a film minden egyes szereplője ösztönlény - motivációikból hiányzik a racionalitás, csak az érzések diktálnak.

Cecilia (Keira Knightley) és Robbie kapcsolatát mások talán a társadalmi különbségek vég nélküli ecsetelésére, a hamisan megvádolt, majd katonának szegődő férfi történetét pedig a háború értelmetlenségének bemutatására használnák fel - Wright csak egyetlen nagyszerű tracking shot erejéig távolodik el főszereplőitől. A dunkirki káosz már-már émelyítően kényelmes lassúsággal való bemutatása nem jelent szünetet a személyes tragédiák sorából, inkább csak kinyilatkoztatja a szörnyű igazságot: a szenvedés bárkinek osztályrésze lehet. Az igazi büntetést azonban nem a francia mocsokban betegeskedő Robbie vagy az őt hiába hazaváró Cecilia sorsa tartogatja. A bűntudata elől kisszerűségbe menekülő Briony képtelen szabadulni gyötrő lelkiismerete elől, az általa romba döntött idill képei még az önként választott pokolba is beférkőznek, fájdalmas mementót állítva kitörölhetetlen tetteinek.

Egyedüli menedékét írógépének ütemes kattogása jelenti, mely Dario Marianelli nagyszerű zenéjének is szerves részeként funkcionál. A film folyamatosan változó - ugyanakkor mindig megfelelő - tempójához igazodó soundtrack tökéletesen körvonalazza az atmoszférát, melyet Seamus McGarvey fájdalmasan gyönyörű képei, és az azokban folyton jelen lévő élénk színszimbolika segítenek megfesteni. Ilyen brutálisan jó fényeket, beállításokat rég láttam - a film nem csak a szívnek csemege, a szemnek is. Wright ráadásul nagyon ügyesen mozgatja a castot: Keira Knightley eddigi legjobb alakítását nyújtja (tudom, ez így nem nagy szó), McAvoy brillírozik, Saoirse Ronan pedig korához képest megdöbbentő hitelességgel játsza a fiatal Brionyt.

A múlt. Nolannél emberi jellemző, Greengrass számára megfejtendő rejtély, Zemeckisnél színes miliő. Wright filmjében a múlt kozmikus erő. Folyamatosan kísért, nem hagy nyugtot, monumentalitása pedig csak megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan akarata mellett törpülhet el. A tettek nem eltörölhetőek, következményeik örök érvényűek. A hibákat nem lehet jóvá tenni, a megbocsátás lehetősége pedig törékenyebb, mint a folyton égő cigaretták tovaszálló hamva. Nincs más, csak az örök vezeklés. És annak pokoli kínja. (trailer)