shrek the third (2007).

the wait is ogre.

eme a tetszetős szlogen minden kétséget eloszlat afelől, hogy shrek harmadik kalandja csupa tehetséges és szellemes ember kezei között öltött formát. nem értem a fanyalgókat, akik az animációs világ legnagyobb pukkasztójának (polgár vagy puki, egyre megy) puhulásáról és az első két részt dirigáló andrew adamson távozása miatt zrikáltak: a shrek the third hibátlanul működik. böhöm nagy ogre-bőrt fejt le mocsári hőséről, s mindezt oly játszi könnyedséggel, mindenféle megerőltetés nélkül, hogy csodájára járnak az emberek.

özönlenek a nézők, és az a korosztály, amelyik még nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, minden bizonnyal elégedett távozik a vetítőből, hisz a seggét nyilvánosan vakartató címszereplő látványa szerintük még a humor non-plusz-ultrája, de szerintük egy szívószál is legalább ennyire szórakoztató, feltéve, ha apa fejét lehet vele verdesni büntetlenül.

szegény apát viszont nem ez a mindennapos családi megaláztatás idegesíti, hanem az, amit a vásznon lát. pontosabban nem lát, hisz míg az első film olyan klassz alapanyagból dolgozhatott, mint william steig csodálatos könyve egy olyan figura felemelkedéséről, amely minden mesében margóra szorul, és mindez majdnem arany pálmát érő házasságot kötött popkulturális kiszólásokkal és merész beszólásokkal, a második pedig ugyan szürreális fordulatot vett félúton, de legalább megőrizte humorát, addig a harmadik film egyszerűen csak nyúz, hol az elődjeit, hol pedig olyan klasszikus vígjátékokat, mint a raising arizona. (arról nem is beszélve, hogy hogy a harisnyás beszólás egy az egyben át lett mentve a celebrity jeopardy-ból.)

korábbi jelenései során nem csupán viccesnek, de szinte forradalminak számított, hogy a zöld hős szembement az etikettel, de időközben annyira tisztára mosták a lelkét, hogy a harmadik részben néha-néha jelentkező malackodás nem hogy nem szellemes, hanem egyenesen cikinek hat. ugyanez mondható el az aláfestő dalokról: az első filmben frissítő volt az indie hangzás, a harmadikban felcsndülő, hipókezelésben részesült zenélgetés már csak a puszta helykitöltést szolgálja. a történet felépítése sem sok újdonsággal szolgál: hőseink ismét útra kelnek, csak hercegnő vagy bájital helyett ezúttal egy trónörököst kell begyűjteniük, akit justin timberlake szólaltat meg a kelleténél mindig pontosan annyi mondattal többször, mint ahányat mond.

valamire való poénok és épkézláb cselekmény híján kiemelkedő szerep jut a lelkizésnek és a két forintos bölcselkedéseknek, s a hősök vannak olyan sekélyesek, hogy egy vállveregetéssel vagy tapsoló tömeggel feltuningolt "bízz önmagadban" jellegű jelszavakat pillanatok alatt adaptálják, hogy aztán egy morzsányi probléma felbukkanása után azonal futásnak eredjenek, míg nem... de hát ismered a nótát. az viszont valószínűleg majd csak egy kivágott jelenetből fog kiderülni, hogy shreket tulajdonképpen mi is győzte meg arról, hogy apának lenni nem gáz. (trailer)